Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. július, XIII. évfolyam, 7. szám »




Kali Kinga

Magyarörmény
(metainterjú)
Két antropológiai interjút készítettem Gyergyószentmiklóson Buslig János bácsival, akit a legöregebb örményként ismernek városszerte. A gyergyószentmiklósi örmény közösség Erdély négy örmény központjának egyik legjelentősebbike, a szamosújvári, erzsébetvárosi és csíkszépvizi közösségek mellett. Az erdélyi örmények ősei az 1239-es tatár dúlás elől menekülve hagyják maguk mögött Anit, az egykori örmény fővárost, és kisebbnagyobb földrajzi kitérőkkel Moldvában telepednek meg – a XV. század elejére már virágzó kereskedelmet mondhatnak itt magukénak. Sokáig azonban nem lehet maradásuk: a moldvai fejedelemségekben erőszakos asszimilációnak vetik alá őket, kényszerítvén nyelvük és egyházi rítusuk, népszokásaik elhagyására, a görög szertartás követésére – az intoleráns politika ismét menekülést von maga után. A Gyergyószentmiklósra való betelepedés szórványosan már 1637-ben megtörténik, tömeges beköltözésre azonban csak 1668-tól kerül sor. I, Apafi Mihály fejedelem telepítéspolitikájának köszönhetően – amely az erdélyi népességcsökkenés kompenzálására és a gazdasági élet élénkítésére irányult – az örmények 1672-ben szabadalomlevelet kapnak a letelepedésre és szabad kereskedésre. Gyergyószentmiklósról rajzanak szét, létrehozva a többi erdélyi közösséget. Az elsődleges telepekről való későbbi kirajzással jönnek létre a szórványközösségek – a jelenség hosszú távon az örmény közösségek felbomlásához vezet. A XIX. század első felére kulturálisan és nyelvileg már teljesen asszimilálódnak a magyarokhoz – immár önként.
Mit jelent ma örménynek lenni Erdélyben? A két beszélgetés között, amit Buslig János bácsival volt szerencsém folytatni, éppen annyi idő telt el, hogy az immár kilencvenedik évében járó öreg elfelejthette kérdezőjét: ezt kihasználva, mint naiv érdeklődő, ismét ugyanazokat a kérdéseket érintettem, ugyanabban a szelíd mederben próbáltam terelgetni a beszélgetést. Az elhangzott kérdéseket és válaszokat eredeti formájukban őriztem meg: így ha a két interjút egymásra vetítjük, talán hozzáférhetőbbé válik az a leszűkített világ, amely a három elemit végzett öreg számára saját örménységének világát jelenti, láthatóvá válnak az erővonalak, amelyek mentén e világ szerveződik.
Az örmény (vagy inkább örménynek tudott) szövegrészeket fonetikusan jegyeztem le, úgy, ahogy éppen az adott esetben elhangzottak. A második interjú egyben filminterjú is – láthatólag Buslig János bácsit a kamera egyáltalán nem zavarta.

Gyergyószentmiklós, 1996. tavasz
Hát, kérem szépen, kezdjük avval, hogy amikor mü gyerekek vótunk, akkor vót itten kántor, valódi örmény kántor, s jártunk hittanórára, örmény hittanórára. Örmény plébánosunk vót – utoljára nem is plébános lett, hanem a plébánosnál nagyobb... nem tudom, hogy mondják annak, Görög Jováki volt az én időmben, amikor én gyerek voltam, Görög Jováki. S akkor mü örmény gyermekeket, minden héten kétszer-háromszor délutánonként a kántor behívott az ő saját lakására, s tanított örményül. Persze nem a beszédekre, hogy hozzál be vizet, ez-az, hanem ami a templomhoz tartozik, a papnak a segítségére mint ministránsok. S úgy megtanultunk akkor, hogy például aszongya, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” magyarul, akkor örményül megtanítottak minket: „Artnyá jeghiszi Hochisz Kriszdosz!” Ez azt teszi! „Dicsértessék a Jézus Krisztus.” Akkor keresztvetésre aszongya: „Hánunkvo, je Vortvo, je Fogun Szerpo, Amen.” Ez azt jelenti, hogy: „Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, ámen.” Tehát ilyeneket. Akkor megtanultuk az örmény Mánu Tzenáh-t, amit énekelnek Karácsonykor. Kicsit én bele is énekelhetek! Mert érdekes nagyon! Aszongya (énekel):
Mánu Tzenáh i Betlehen,
I Betlehen uzdi zenhzáh
Jeruzálem,
Uzdi zenhzáh Jeruzálem.
Ejáh szpengutyjun ezmát káin,
Ezmát káin Vorti jevár,
Zászvá záhzin Vorti jevár,
Zászvá záhzin.
Hát ilyeneket tanultunk; aztán az örmény Miatyánkot, Üdvözlégy, Mária, s ezeket tanultuk mü, de... ilyen szóbeszédeket nem tanultunk. Ennyit tudok – most is tudom aztán, az énekben van most már, olyanok vannak most, tetszik tudni, hogy el vannak korcsosodva! Például nincs annyi örménység, s amelyik még örménynek érzi magát, nemhogy menjen, de a magyarokból, mit mondjak, aszongya, harminc százaléka járja az örmény templomot. S dalárdát alakított, van egy Fehér Anti nevezetű, ő nem örmény! Magyar kántor, és az örményeknél örmény pap van, és az örmény pap a magyar kántort megtanította örményül, és lekottázta neki és megyen, na! – s ez a kántor most alakított egy dalárdát, ez a Fehér Antal. De ő két helyt szerepel, mert nagy tevékenység nincsen, s az örmény plébános úr, a miénk, a mostani, ő utazgatik Gyulafehérvárra, s nem tudom, izébe, na, hogy hívják az örmény várost, na... Erzsike, nem vagy benn?..., mindegy, Szamosújvárra, de nem azt akartam mondani... De szép, nagyon szép örmény város! Nem baj, mindjárt eszembe jut, mindegy. Kezdjük a dalárdánál. Annak a dalárdának húsz százaléka, de csak húsz százaléka örmény, s a hatvan százalék magyar most! Most jelenleg is készülnek, olvastam az újságban, készülnek nem tudom, hova, meg vannak híva Magyarországra, a Gyulafehérvárra, vagy hova, örményül énekelnek a templomban. S éppen máma – mert hát én vótam ebben is! de én a másik dalárdába járok, abba a népdalárdába, az iparos-dalárdába jártam, már most nem megyek, mert a lábaim, minden fájnak, már nyolcvanöt éves vagyok, ugye, én nagyon szeretem az éneket, hangszeren is játszok, vagy négyfélén, mindenféle, úgyhogy, na, s eléggé sajnálják, de úgy fájnak a lábaim már, nyolcvanöt év nem hiába telt el; fogságban voltam négy évig, minden... csak az elég lett volna, amit az életben dolgoztam! – s mondom, éppen máma itt hívtak, hogy menjek másodbaszszusnak. Aztán abból az örmény dalárdából, ezt akarom kihozni, kimaradtam, oda is jártam, s ide is jártam, mind a két helyre. Aztán mondom, mostmár akkor egyikből csak ki kell maradjak; de az örmény dalárdában is sok magyarok vannak, katolikus, persze. Hát nincs semmi különbség, elvégre, örmény katolikus vagy magyar katolikus között, semmi, de abszolút semmi eltérés nincsen, mondjuk, mint reformátusoknál, hogy nem vetnek keresztet, meg nem tudom, miféle, nem tudom a református vallás hogy van, de az is úgy néz ki. Az örmények s a magyarok, az egy és ugyanaz. Egy és ugyanaz. Sokáig volt itten egy Bodurján... nem Bodurján, de örmény volt ez is, na, Zsók Jóska, vagy hogy hívták?... mindegy, nem tudom, most izében van, itt Tekerőpatak és Vasláb között van. Na, kérem szépen, ő magyar pap volt, most örmény papunk van, valódi, Velencéből! Na végre! (felkiált, mert eszébe jutott a „nagyon szép örmény város” neve) Velencébe járogat ez, mert ez Velencébe való, és honnat került oda? Rég, rég, rég, rég Csíkszeredából, s aztán Kolozsvárra a szülei mentek, aztán nem tudom, hogy hogy, ő Velencébe került. Úgyhogy örményül úgy beszél, még jobban, mint magyarul – sokára tanult meg, most már kezdett jól tudni beszélni, de nem mer mondani így, hogy prédikációt, csak a könyv után, mikor fölolvas, akkor beszél csak, úgyhogy nem tud egész jól, nem perfekt a kiejtése, de már kezdett... No, mindjár-mindjár utazik ő Velencébe. S akkor a magyar pap jő fel hozzánk, egyik káplán, vagy valamelyik, s az ottan aztán... de nem marad a templom közösség nélkül, mert sok magyar oda jár. Annyit tudok mondani az örménységről, hogy vanni van, de nem teszik úgy magukévá, akik tudnának menni, azok is úgy hanyagolják, úgyhogy kénytelenek voltak ezeket a magyarokat... s azok szívesen mennek, magyarok, s van, aki az egyházadót is oda fizeti. A magyaroknál is fizeti, s az örményeknél is fizeti. Mert közelebb is van, és szép kicsi templomunk van, gyönyörű, s ott jól találják magukat, mert na, szép, nagyon szép templomunk van.

Az elvágyódás kitörli a határvonalakat az ember fejéből, földrajziakat, nemzetiségieket egyaránt. Paradoxális jelenség: az öreg, aki mondhatni sohasem utazott (hacsak a fogságot nem értelmezzük „világlátottságként”), aki életét egy erősen magyar közegben élte le, bizonyos részletinformációk és az elvágyódás hatására egyszer csak összefüggéseiben látja az egész világot. Leegyszerűsíti, hogy rálátása lehessen, hogy uralni tudja – és kikerekíti, úgy, ahogy neki legjobban megfelel. Létrehoz egy sajátos szabályok alapján működő rendszert, amelyben például „a magyar s az örmény egy és ugyanaz”, ahol a magyar népdal attól válik régi örmény dallá, mert édesapjától tanulta, vagy Velence azért nagy örmény város, mert ott örmények is laknak, úgy hallotta. Fikció lenne ez a világ? A beszélgetést követve, nem kételkedhetünk a valódiságában.

Megkérném János bácsit, meséljen egy kicsit arról hogyan jöttek ide Gyergyószentmiklósra az örmények, hogyan jöttek, honnan jöttek, mikor?
Hát, tetszik-e tudni, én olvastam egy elkerekedett örmény könyvet, hogy miken mentek keresztül az örmények, de nem tudom, hogy az ezerhétszázas években, vagy most történt, de nagyon gyilkolták le az örményeket, kergették, jöttek lóháton, gyilkolták, s akkor melyik így szétszakadtak: Kolozsváron is vannak, Szárhegyre is kerültek, Csíkszeredában is vannak, ott is például Vákarok, nem tudom, kik vannak... akkor Csíkszépvízen, ott van a zöme, és Gyergyószentmiklóson a nagyobb zöme. És Gyergyószentmiklóson, azt bemutatta a helyi adás is, ahogy tetszik látni a Főteret, azt mind örmények lakták. Zárug, Zárug István, két boltja is volt neki... akkor voltak a Lázárok, azok is saját boltjukkal, akkor Kápdebó, akkor Minér... és azután tudtam meg, tetszik tudni, hogy hát miért hívják Vákárnak, hát most tudtam meg vagy két éve. Tehát miért Vákár, ejnye, örmény és Vákár! Hát elrománosították a rományok! Mert tehenekkel foglalkoztak, marhákkal, s vacariu, hát Vákárnak nevezték őket. S a Kápdebó! Ökörfej vagy tehénfej. Igen biza, tehénfej. Na ez is, tetszik-e látni, az izék csinálták, ragasztották így a nevet, ők adták, ki tudja, milyen más nevűek lehettek azoknak a szüleik, vagy mit tudom én, s hogy ide ők bevándoroltak, hát egyik kapta a Kápdebót, az ökörfej románul, a vacariu, az tehenész. Valahogy így jő ki, így mondják annak, így mondták ezelőtt.
Mit jelent a Buslig név?
Buslig, Buslig János, hát nem tudom, hogy hogy jön ki örményül... vagy magyarul, de azt hiszem, ebben nincs eltérés, mert ilyen román nincsen, ilyen Buslig. Hanem aztán itt voltak örmények, olyan is, aszongya hogy, Kosztándi, örmények voltak ezek is: Kosztándi. Pedig románban is van Kosztándi, hát eztet is elfarcsították, Kosztándi. Akkor még Zárug, nem... Lázárok. Lázár. Vannak itt lent az Alszegben magyar emberek, gazdálkodó földmíves, Lázár András. Én úgy tudtam, hogy Lázárok csak örmények, de vannak magyar Lázárok is. Nem tudom eztet, hogy hogy van így összekavarva, és a bejövetelekről nem tudok úgy visszaemlékezni, hogy a könyvben hogy olvastam, csak azt tudom, hogy rengeteget meggyilkoltak örményeket, a hidak alá bebújtak, ott lemészároltak vagy hatvan örményt, nem tudom, melyik városban, elűzték őköt; és akkor ők itt telepedtek meg, ki Csíkszépvízen, a másik Csíkszeredában, így sokszor az újságban olvasom, ott Csíkszeredában is van Vákár, ezekből a szentmiklósi Vákárokból származnak-e, vagy nem tudom mi... s van Kápdebó, de itt most már Kápdebó nincsen, mert meg van halva, de az is valamelyik faluból vagy honnan volt. Mind ilyen hivatalnokok voltak, mind-mind nagy emberek, tetszik tudni. Nem tudom. Azt tudom, hogy űzték őköt, lóháton, és ide jöttek, itt kaptak helyet, s aztán látták, hogy itt Szentmiklóson látták, hogy az örmények anynyira fönn vannak már, mert nagy kereskedőszellem volt bennek, tetszik-e tudni? Nagy kereskedőszellem volt bennek, s kezdték építeni a főtereket, mondom, mind ők építették, meg lehet számolni, hogy hány magyar épület van! A posta épülete van, s a Bartisok-féle mészárszék, na, az a kettő aztán a magyaroké, az ott a Főtéren. A többit mind örmények csinálták, kérem szépen. Na, volt ottan Mánya nevezetű, Mánya, az es örmén név, Mánya. Én el voltam ennél a plébánosnál, és ilyen könyvei vannak, nem nagy a könyv, olyan tizenötször tizenötös, ilyen vastag, tessék elképzelni (mutatja: félarasznyi), de az mind írott betűvel, de látszik rajta, hogy az régi! Az nem tudom, már ejsze hat-hétszáz éves könyv, nem tudom, honnat szerelte bé ez az örmény papunk, s akkor ő elévette a kimutatást... na! (kacag)... Már tetszik tudni, meszelnek itt is (a fejére mutat, mintegy bocsánatkérésképpen a feledékenységéért); és aszongya, Buslig, Buslig, ki volt, aszongya Buslig Gergely? Mondom: hát az én apám. Igen? S akkor aszongya, Buslig Jankó? Mondom, az a Buslig Jankó, hát ketten voltunk a városban, én is János, ő is János, de vénlegén volt Buslig Jankó. A pap mondta, hogy ekkor s ekkor halt meg, na, mondom, ez talált. De aztán még volt Buslig, nem tudom, ezt a származást, hogy honnan jöttek... Ezeket tudom: az én apám, mondom, körülbelül mikor halt meg, s hát akkor mondja, hogy ezerkilencszáz... mikor jöttek be a románok ide? Ezerkilencszáz... ezerkilencszáz... nem tudom, mikor jöttek be a románok... jaj! A magyarok! A magyarokat akartam mondani, mikor jöttek be a magyarok? Ezer... kilencszáznegyvenben jöttek ide be a magyarok. Ezerkilencszáznegyvenben, igen; no, akkor kérdezem, hogy mikor halt meg ez a Buslig Gergely? Aszongya, hát az ezerkilencszáznegyvenkettőben. Akkor az én apám, mondom, akkor az az én apám! Mert ahogy bejöttek a magyarok, két évre apám meghalt, Gergely az én apám. De azt mondja, itt még annyi sok Buslig van, aszongya, hát nem tudom, azokat nem tudom; apámat tudom, apám Buslig Gergely volt, eztet tudom, mondom, de egyebet nem tudok, hogy kik a többi Busligok... Aszongya, itt van vagy nyolc fő a Busligokból. Olyan régi könyve van, kézi irattal van, ez a vastag könyv, fekete táblájú. Ekkora az egész könyv, ne... (mutatja).

Az antropológiai interjú módszere kissé rejtőzködő: nem jellemzik a direkt kérdések, csak tangenciálisan közelíthető meg minden téma. Nincsen sarokba szorított kérdezett és felsülő kérdező: az interjúalany arról beszél, ami neki fontos. A kérdés magában hordozza a félreérthetőséget. Nem szűkíti le a beszélő világát, csak éppen emlékeztet; gyakran a kérdező maga sem tudja, mire - tudása sohasem eshet egybe az emlékezőével. Kíméletes módszer, mondhatnánk - de az ilyen interjú az emlékezés aknamezeje: kiszámíthatatlan. Az elbeszélés folyama kevésbé kontrollált, adott esetben csapongó - az igazán izgalmas részekre, az apró (de annál lényegesebb) elszólásokra csak akkor látni rá, amikor az interjú szövegformában van a kezedben, hiszen beszélgetés közben észre sem vetted őket. Így az interjúkészítő megszűnik kívülállónak lenni: kötelessége az értelmezés. Buslig bácsi megkérdezi tőlem, mikor jöttek be a románok Erdélybe. Az a közeg, amelyben él, a nacionalizmusig menően magyar. Magyarul él, esetleg hétvégente kicsit örményül. Megfigyelhető a szöveg előbbi részeiben is például, hogy Gyulafehérvárt Magyarországon lokalizálja. Az általa teremtett világ nem politikai elvek szerint rendeződik, számára csak a mikro-világ fontos: a család és ismerősök köre, térben és időben, ez alkotja az ő történelmét - a gyökerekbe kapaszkodik. A politikai határok, az éppen uralmon levő hatalmak mellékesek - mert efemerek. Az Magyarország, ahol magyarok élnek - szükségképpen minden magyarlakta régió hozzátartozik. Nem irredentizmus ez, hanem valamiféle ösztönös logikai csúsztatás: ennek megfelelően rendezi mondanivalóját, ez tükröződik a többszörös elszólásokban. A magyarok nem jöhettek be arra a területre, ami már az övéké volt, csak a románok. Utána természetesen korrigál a tudata.

Meséljen egy kicsit a régi örmény szokásokról, esetleg azokról melyeket az édesapja, a szülei meséltek!
Hát, úgy az izékről, a szokásokról, nem tudom, miféle, hát nem nagyon meséltek... de jártunk a templomba, és ugye, az örmén énekeket, azokat mind tudtuk.
Népdalokat nem tanultak?
Népdalokat? Nem! Népdalokat nem tanultunk, népdalokat nem, mind csak ilyen izékre... tudom ezeket a papi dolgokat, hogy mit énekeltek. Az egy nagyon szép, mikor a Jézus feltámad, akkor mondják, hogy (énekel):
Kriszdosz hárjáv, Hárjáv im jer jeroch.
Ezt mondja a pap, a szentséggel. Akkor a nép rea: Kriszdosz hárjáv, Hárjáv im jer jeroch.
Akkor kezdi még egy magosabb hangulatban, a kántor utána, akkor a nép megint utána:
Kriszdosz hárjáv, Hárjáv im je jeroch.
De hogy ez mit jelent? Senki nem tudja!
A saját családfájáról tudna valamit mondani, az őseiről? Kik voltak az ősei?
Jaaaj, az őseim! Hát az őseim, apámék mondták, hogy az ő édesapja... azért kereszteltek engemet Jánosnak, mert Buslig János volt az ő apja, azt is megkapta odabenn a plébános úr. Egyház... akkor hogy is mondták, Istenem? egyháztanácsos volt az ő apja, Buslig János nevezetű. Egy kemény, nagy ember volt; akkor volt egy öccse, Buslig Anti, azért volt nekem is bátyám egy másik, az meghalt, Buslig Anti, az is egy nagy, kemény ember volt, az apámnak az öccse volt, és... nagy eső volt, dolgoztak, s havazott, tüdőgyulladást kapott, a háta megfázott nagyon, s így meghalt. Ennyit tudok róla.
Nagyszülők, dédszülők?
Nagyszülőkről nem... nem, nem ismertem én egyet sem, nagyszülőket. Apáméknak az apjuk s az anyjuk már rég meg volt halva; csak apámtól hallottam, mondta apám, hogy az én édesapám, már az ő..., azért vagy te János, azért lettél János, mert az én apám Buslig János volt.
Annak idején hogy volt, örmény csak örménnyel házasodott, vagy lehettek keveredések is?
Keveredés nem volt, apáméknál nem volt keveredés! Mert anyám is örmény volt, ő Várteréz (Varteres) Lujza, apám pedig Buslig Gergely. Úgyhogy itt nálunk nem volt keveredés. Aztán én csináltam keveredést, mert az örmény lányok, akik voltak, azok, mondjuk, nagy urak voltak, tetszik tudni, s én csak iparos voltam, s akkor én vettem el magyart, szóval magyar lányt, katolikust, nem reformátust vagy zsidót, katolikus volt, az pedig izé volt, Kémenes Anna a neve. Hát teljes magyar gazdálkodók, jómódú gazdálkodók voltak, itt a szomszédban laktak. Úgyhogy nem volt keveredés. Aztán vannak, nem tudom, Lázár... (a feleségétől kérdi) tudod-e, hova kéne menni, Anuci néni, tudod-e, hol laknak Lázár Anuci néniék? De itt Szentmiklóson magyarul beszélt mindenki, nem volt itt senki, aki tudjon örményül! Senki nem tudott örményül, senki! Örményül itt most is csak a pap tud, a pap, a miénk, aki nem olyan régen, vagy három éve, hogy itt van.
János bácsi még mit tud örményül?
Csak ilyen énekeket tudok, egyebet semmit. Szentmiklóson nem is volt ember olyan, aki örményül tudott! Valaki volt azért... mondtak egyet, nem tudom, ki, de az meg van halva... valaki még tudott (az emlékezetében kutat), talán nem Csíki?... Valaki pedig tudott örményül... nem izé, ott Rózsikáéknál? (a feleségét kérdi) Miatyánkat, a „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” ez „Ornyá jegiszi Hutszisz Kriszdosz!”, ez azt teszi, s a keresztvetés az „Hánunkvo, je Vortvo,..” ez pedig „Az Atyának, és Fiúnak...” Hát ezeket tanították, de közömbös beszédeket, hogy a kenyeret hogy mondják, vagy egy pohár vizet kérek, vagy ilyesmikre nem tanítottak minket. Csak ami a pap mellett a ministránsoknak kellett.
Mit tud Világosító Szent Gergelyről?
A templom Szent Gergelyre van szentelve, és Szent Gergely napján akkor Sáska (ti. Sáska Jenő szamosújvárí örmény katolikus plébános) jött autóval, onnat Szamosújvárról, s itt tartotta az ünnepi misét, s akkor a templommegkerülést... nagy díszmise volt. Amíg nem volt örmény pap, de biza, vagy hét-nyolc évig... úgy is volt, hogy vagy két évig egyáltalán nem volt papunk. S kértünk Szamosújvárról papot, azt mondták örmény pap nincsen, nem tudom, miféle, aztán ezt a Zsók Zoltánt úgy küldték ide, ő magyar pap volt, s ő tiszta magyarul csinálta a miséket. Aztán közülünk, amelyik tudta, hát én is tudtam, s van Lázár Ali, egyháztanácsos volt, ő mondta a pap helyett ezt, amit én énekeltem az előbb, amikor a szentséget felmutatja a pap Húsvétkor, hogy Krizdosz, amit az előbb elénekeltem, azt már... S van Vörös Köpönyeg nálunk! Jaj, olyan nincsen az egész-egész... ejsze sehol! Nem tetszett látni? Nem? Hát kérem szépen, az ujjnélküli dolog. Tiszta piros bársonyból van, vagy miből, egész bokáig érő. S heten vagyunk. S van egy kávázán, úgy mondják. Kávázán, nyele van, egy bot, igen, így kereken, s abból... Mária van az egyik oldalán, s a másik felén Jézus. De olyan, mintha aranyból volna, de mondjuk réz, ejsze, réz. Egy olyan hússzor-húszas a botnak a végében, abból úgy, mint a csillagok, tetszik tudni, jőnek ki azok a szálkák, azok... az izéből, abból az anyagból. Sugarak. Namost, annak van egy nyele, s akkor kilépik az vele, heten, heten kell lenni ilyen Vörös Köpenyegesek, úgy mondják – akkor az kijő legelőre, kijő a kávázános, leteszi a botot. Akkor jő az egyes, az jön mellé, beáll ide (mutatja a koreográfiát), jő ki a sekrestyéből, ahol a pap öltözik, áll ide. Akkor jő az a másik, a harmadik, akkor jő a negyedik megint a hátához. Akkor megyen az ötödik a másik hátához, a hatodik megint jő hezzám, a hetedik megin megyen oda a kávázánoshoz. Ez egy nagy csuda! Hát ezek a magyar papok is, most amikor nálunk vannak Húsvétkor, Úrnapján és Szent Gergelykor, hát amikor vannak a magyarokni is a nagy dolgok, kell jöjjenek az örmények, kell jöjjenek az örmények, ezek a Köpönyegesek, és felvonulás van, és megkerülik a Főteret. Meghíjja a magyar pap az örménységet is, s az örmény pap is ott van, s ezek a hét Köpönyegesek, azok is ott vannak. Tehát végig, le bársonyból van a köpenyük, vérvörös vagy olyan bordó, szép bordópiros, olyan sötét bordópiros palást van rajtuk; akkor palást van nyakán, le (mutatja), piros szegőkkel, és zöld, ilyen keskenyen jő, és így elszélesedik... Úgy lógnak, külön vannak, tetszik tudni, nem egybe jő a gallér! Leér egészen idáig, né, idáig leér, nagyon szép, gombok nincsenek rajta, gombok nincsenek rajta! És csak így összevessük, s akkor vannak gyertyák, műgyertya, anyagból, fehérre van festve. Ezelőtt, amikor mü tanultuk – akkor, tetszik tudni, az üres a bele, van egy rugó benne abba. A fenekén, az egyik végén ki lehetett csavarni, s akkor egy gyertyát betettek, s egy rugó van benne, persze, elöl ment a gyertya, s utána egy ekkoracska rugó, s akkor egy olyan pálcika van benne, s a pálcikát beleteszik, s az a pálcika, ahogy a gyertya égett szépen, az úgy ott azon a kicsi likon ment kifele – mert a többi része be volt födve! A gyertya vastagsága olyan körülbelül hat centi, olyan van hat darab gyertya. No, akkor avval, ahogy van a köpen, a gyertyát ideveszik (megmutatja, hogyan tartják a gyertyákat), így van a gyertya, tetszik tudni, ide bedugjuk a felit, mert nagy, ilyen hosszú, né! evvel a kezünkkel megvan, a köpenyhez szorítjuk, s úgy megyünk ki. S amikor a pap jő le áldozni, akkor a kávázános, ugye, ahogy mondtam, egyet koppant, s akkor mind így szemben állunk egymással. Persze, távolság van köztünk, s úgy akkor a kávázános is félreáll, s akkor a pap, amíg legyóntat, vagy áldoztat, vagy miféle... leáldoztat, addig mind úgy vagyunk. Mind úgy vagyunk. Akkor, amikor a pap elvégezte az áldoztatást, akkor koppant egyet, s akkor visszafordulunk az oltárral szembe, mert addig az emberekkel szembe voltunk fordulva. Nagyon szép! De nem mondunk semmit, a Köpönyegesek semmit sem mondanak, semmit, csak a pap mondja a szertartást. De ez nagyon szép, olyan, hogy nincsen egész Erdélyben, s ejsze még a világon se ilyen. Ez pedig az izét ábrázolja, úgy tudjuk, a hogyhívjákot, a Jézusnak a hét tanítványát ábrázolja, úgy mondták nekünk gyermekkorunkban, ezek a Vörös Köpenyegesek ezt ábrázolják. De azt tudom, hogy nincsen ejsze... ejsze az egész világon ilyen nincs. De becsülik is! De most, amikor még én voltam, a gyertyák, amit magyarázok, most is sokszor úgy unalmunkból nyomjuk a izét, amikor bemegyünk, mert nem állunk egész végig kinn a pappal, hanem mikor a szent dolgok jőnek, akkor már mi megyünk vissza a sekrestyébe. Aztán Úrfelmutatáskor kimegyünk, akkor megint, amikor a bort issza a pap, áldozatkor, ilyen nagyobb témákra vagy négyszer megyünk ki. Bemegyünk, vissza a sekrestyébe, szintén nem úgy, hogy aztán rohanunk, de egyet koppant ez a kávázános, ő megyen elsőnek bé, mert ő is jött ki elsőnek. A kávázánon Jézus, a feszület van. Kerek, olyan, mint a szentség, a tetejin olyanforma. Homorú-dömbörű, nem egyszerű lapos réz, hanem dömbörű. S annak az ágai, ahogy mondtam, mint a csillagok, úgy kivannak a izék, a szárnyak, mint ahogy a szentségnek vannak, ennek is olyanok vannak, s ezt temetésre is viszik, amikor örmén meghal, akkor a Köpönyegesek is kivonulnak, tetszik tudni. Kávázán, ez is örményül van mondva, nem tudom, mit jelent a szó, kávázán.
Hányszor van ilyen ünnep egy évben?
Egy évben, Karácsony, Húsvét, Szent Gergely, Úrnapja... Hát olyan négyötször. Aztán egy nap még kétszer is, mert mikor Jézus föltámad, Nagyszombaton is szintén díszbe kell öltözni, evvel a hét Köpönyegessel. Kijő a pap legelőre, s utána jő a többi. De ez nagyon szép, úgyhogy olyan gyönyörű, ott égnek a csillárok, különleges... no, s azt akarom mondani, elfelejtettem az előbb, hogy aztán most már ez a gyertya megvan benne, de nem gyújtsuk meg, mér? – pedig meg volt gyújtva, amikor én legény voltam; – mer egymást összekentük, s dolog volt véle, kellett mosni azt a nagy köpönyeget, mert reacsepegett, s mindenféle. Most már csak gyertyagyújtás nélkül megyünk, tehát nem gyújtjuk meg. Hát igen, ezt fogjuk, tiszta fehérre van festve, úgy néz ki, mint egy nagy szál keresztelőgyertya.
Kik vehetik fel a vörös köpenyeget?
Tetszik-e tudni, hogy kik voltunk ezelőtt? Volt Legényegylet, örmény Legényegylet, s Leányegylet, volt, volt, volt! S akkor a legények vették fel, most vak, boldogtalan, mindenki, még ha nem vagyunk elég örményekül összejőve, akkor magyarok, hát mondom, a magyarok is jőnek, s egyházadót fizetnek, s minden, majdnem örmények lettek! (kacag) Úgyhogy akkor a magyarokat is bevesszük! Akkor van a hét közül vagy három örmén, s a többi magyar. Vannak, szívesen jőnek, nem vennéd fel te a köpönyeget? Dehogynem, s vannak... Hát olyan van, mint Madaras Ferike is, hát ő olyan, mint egy örmény! A felesége is jár énekelni a dalárdába, ennek a Madaras Ferikének, ott van állandóan... sok, sok, sok, sok magyar van, hogy oda járnak.

Ki az örmény és ki a magyar Gyergyószentmiklóson? Buslig János bácsi értelmezésében, úgy tűnik, az örmény, kinek őseiről lehet tudni városszerte, hogy örmények voltak – vagy az, akinek családnevét a csoport örményként azonosítja be: ez utóbbi meghatározás természetesen magában hordozza a hiba lehetőségét is, például kötelezően örményként azonosíthatnak olyan Dávid vagy Lukács családnevű egyéneket is, akiknek semmi közük az örmény vérvonalhoz. A magyarörmények csoportjának körülhatárolhatatlansága még csak fokozódik azáltal, hogy számon tartanak „tiszteletbeli” örményeket is, akik felvállalni látszanak a kis csoport érdekeit: az örmény katolikus templomba és dalárdába járnak, egyszóval hétvégeken örményekként viselkednek. A csoportnak az ösztönös öngyarapításra irányuló törekvései ezek: számbelileg minél nagyobbnak szeretnék tudni magukat, ezért egy-egy árnyalatnyi örménynek értelmezhető vonás (vagy szimbolikus gesztus) is elég ahhoz, hogy valaki bekerüljön köreikbe. Mindegyiküknek magyar az anyanyelve. Hogy az erdélyi „született örmény” mikor magyar s mikor örmény, csupán a helyzettől, az emlékeztetéstől függ: identitásuk pozicionális. Akkor vagyok örmény, amikor hét végén templomba megyek, amikor ángádzsáburlevest eszem, amikor kiderül, hogy a társaságban még valaki örmény – vagy akkor, amikor valakinek jobb üzleti érzéke, nagyobb orra, feketébb szeme akar vagy mer lenni, mint nekem. De ez már az én szempontom.

Mit tud a Legényegylet működéséről?
Ez ezelőtt így kezdődött, ez a Vörös Köpenyeges, csak a Legényegylet vehette fel. Most felveheti akármilyen öreg bácsi, aki bírja az állát! A múltkor, Karácsonykor, aszongya, te, János, nem vennéd fel a köpönyeget, mondom, hát a derekam úgy fáj már... Hát igaz, azt mondja Ali, az egyházgondnok, segít nekem, János! – ez a kávázános, ő énekli, aszongya, fent a kórusban, mert ezeket énekelik kívülről, mert megtanította Anti a kórusban, énekelnek, van dalárdájuk, már vannak ők is vagy huszonegyen, igen! S most készülnek Gyulafehérvárra, vagy valami, máma megszólítottak, mer vótam én is ezekkel vagy három évig, de már pálcával megyek, megyek mindjár a temetőbe. Az iparos dalárdában is voltam, de már egyiket meg kellett szüntessem. Aztán most már mind a kettőt megszüntettem, de hamarább az örményt, s akkor a magyarokat kezdték békapcsolni, s innen nem maradtam ki, de most már innen is ki kell maradjak, mert már nyolcvanöt éves vagyok, s nagyon fáj a lábam, tetszik tudni, operálva vagyok vagy háromszor, úgyhogy, én meg is mondtam a tanárnőnek – tanárnőnk van, nőszemély, karmesterünk, nőszemély, Ambrus Évának hívják, ott az iparos dalárdában.
János bácsi, bánja-e, hogy nem tud örményül, szeretne-e tudni?
Hát hogyne bánnám, bár tudnék! Ha cigánul tudnék, azt is szeretném! Nemhogy örményül! Bánom, mert az ember ahány nyelvet tud, annyi ember! Hát ha én tudnék örményül, nem adnám, nem tudom, milliókért nem adnám, nem. De ha elmennék Örményországba be tudnám bizonyítani, hogy örmény vagyok. Az imádsággal, tudom a „Miatyánkat”, s tudom az „Üdvözlégyet”, úgy most már kezdtem felejteni, tudok köszönni örményül, satöbbi, amiket elmondtam, azokat, úgyhogy be tudnám bizonyítani. Én mondok csak egy példát: Bukarestben vannak rengeteg örmények, voltak legalábbis 1934-’35-ben ott voltam, ott dolgoztam, s ott volt bátyám, már meg van az halva, ők ott laktak vagy tizenkét évig, s akkor ő az örményekkel tudta a kapcsolatot, hát tizenkét évig ott lakott; a legnagyobb kávéüzlet, s nem tudom, milyen nagy üzletek mind az örmények kezében voltak, persze, azok románul is beszéltek, de egymás között ők tudtak örményül, ők tudtak örménül azok a bukarestiek. Kereskedők voltak. És azt mondja a bátyám, na, most elmegyünk a kávésüzletbe, aszongya, s be kell mutasd, hogy hát örmények vagyunk. A bátyám már elfelejtette volt... aztán ajajajajaj! aztán ezeket elmondtam nekik, s azt mondták, románul persze: „Adevărat: eşti armean!” (’Igaz: örmény vagy!’) aszongya. Adevărat, eşti armean, ajaj! (kacag) – s aztán olyan szívesen látjuk máskor is, azt mondta, jöjjenek, meg nem tudom, miféle. Úgyhogy Bukarestben rengeteg örmén van, aki tud románul, de örmény nyelvet is beszélnek – akkor voltak sokan. Nem tudom, most aztán... Hát még egyet mondok, egy érdekeset! Hát nem tudom, hogy ez most már, hogy anekdota-e, vagy mi, de apám azt mondta, s én is láttam: tetszik-e tudni, a ruházatra nem adtak semmit! Vékával – úgy mondják a régiek, – vékával mérték a pénzt, vékával! Csizmában jártak, s jó zsíros nadrágban, de vót pénz, komolyan! Anyámék mondták! Azok a Nádasok, az örmény temetőben ha tetszene járni, a Nádasok sírja ott elöl van, ahogy megyünk be, Nádasok; és apámék mondták – hogy igaz-e, nem tudom –, be akarták födetni az örmén tornyot tiszta arannyal, de az állam vagy mi nem engedte. Aztán így a keresztről most is látszik, mert jobban csillog, mint a magyar! Aztán futtatott arannyal – hát nagy a kereszt, innen nem látszik akkorának, de az három méter magas a kiindulóponttól, s két méter ez a kinyúlása, nagy! Na, úgyhogy, de ezt apámék mondták, nem tudom ezt, de mondták, hogy olyan gazdagok voltak, fiam, az örmények, hogy a tornyot arannyal akarták bérakatni! De nem adtak a ruhára azok! Zsíros örmények, ezeknek mondták: csizmában jártak, s bricsessznadrágban, de aztán a pénzt vékával mérték, aszonták apámék, hogy igaz-e vagy nem, nem tudom. Na, ilyeneket az öregektől hallottam, hogy milyen gazdagok voltak.
Milyen ünnep volt most vasárnap, amikor a Vörös Köpenyegesek is szerepeltek?
Ez búcsú, rendes búcsú. Egy évben egyszer van, Szent Gergely napján, igen! De nem akármelyik Szent Gergely ez, mert van magyar Szent Gergely is, de ez a nyár derekán van, olyankor van, mert tudom, jön Jakubinyi, a püspökünk is, ő van egyelőre, mert most nincsen más, tetszett hallani róla?
Aztán a pap ez a Fogolyán, beszél vagy hat nyelvet, vagy hetet... Hét nyelvet beszél, nem úgy, mint mi, csak magyarul!
János bácsiék milyen gyakran járnak templomba?
Hát, úgy minden vasárnap, de télen nem szoktam járni, mert fázom, hideg van ott. De azért úgy minden vasárnap el szoktam menni, el, el, s örményül énekelek, olyan jólesik! A többi a kottából nézi, onnan izélik, s aztán én tanítottam meg őköt, mondom, ide hallgassatok, azt nem kell aztat nézni! Aszongya, hogy hát János bácsi, nem tudom kiolvasni, hát, mondom, hadd el! Mondjad így inkább:
Szurb ázlálászuv jev fezorszuv,
Jev fezorszuv, jev ánáh vormjácz mjéz.
Könnyű elbánni vele, tudja! Aztán így kell, minden betűhöz ne ragaszkodjatok, mondom, mert olyan lehetetlen, hogy akkor megállsz az énekkel! (Kacag.)
Fontosnak tartaná-e, hogy örmény örménnyel házasodjék?
Hát, én fontosnak tartanám... de például a fiam is örmény most már, Katikának az édesapja, ő is magyar lányt vett el! Mer nincsen itt örmény lány, nincsen, nincsen olyan! Nem nagyon jut, nem jut, na, tetszik tudni, úgy kihaltak. Ki vannak halva. Nem jut, na, nem jut. Ezek is, ezek az Anuciék, Lázár Anuciék, azért nem mentek férjhez, mert nem volt olyan örmén legén, olyan örmény legényt nem kaptak, s aztán magyarhoz nem akartak hozzámenni. Igaz, hogy nem járkáltak, hogy keressenek egy örmény legényt, mert kapott volna Szamosújváron, mit tudom én, hol, vagy miféle. Magyarhoz nem akartak menni, nem mertek, mert gazdagok voltak, tetszik tudni, és... Hát általában vegyes házasságok vannak, de hát van úgy, például Bodó Béla, ő már örmén leánt vett el, izét elvette, Kosztándi Ancit.
Honnan lehet tudni, hogy ki az örmény?
Hát mi tudjuk, számon tartjuk egymást! Hát tudjuk, mert a pap Vízkeresztkor jár minden örmény családhoz, neki megvan a listája, nem is tudom, hány család van... Tetszik-e tudni, el kéne menni Lázár Frédihez, ő tudna mondani, Lázár Frédi, ő az egyházgondnok. És tanult ember, jól gondolkozik. Ezekhez tessék elmenni, mert többet tudnak, mint én.
János bácsi hogy tudja, hány örmény család van, vagy hány örmény lélek van Gyergyószentmiklóson?
Na, eztet is, tetszik tudni, ez a gondnok meg tudná mondani.
De János bácsi mit tud, mennyi van?
Jaj, szerintem? Hát körülbelül olyan hetven család. Körülbelül, gondolom... De ez a Lázár Frédi, az egyházgondnok többet tud mondani, szóval nem tudom, hogy kevesebbet tud-é ő? Zárug Ali is tudná...
Hova járnak össze az örmények?

Jaj, itt a templomban találkoznak, de más nincsen, mint ezelőtt, amit mondtam, hogy, mikor én legény voltam, s volt a Legényegylet, és örmén Leánegylet, most ezek nincsenek! Csak így az utcán, vagy találkozunk a templomban, vasárnaponként, ott találkozunk, ott tudunk szót váltani, vagy az utcán. De az örmények barátkoznak az örményekkel és magyarokkal is. Soknak a felesége magyar, mondom, ilyen vegyes, vegyes. Lázár Frédinek is a felesége magyar leány, no, igen, a gondnoknak, az örmény gondnoknak a felesége is magyar leány, maroshévizi. Itt kihaltak az öreg örmények, mert az egész Főtéren minden ház az övéké volt, mind örményeké volt, mind, mind, mind! Szóval ezek a találkozások csak baráti alapon vannak meg, mondom, most nincsen ilyen egyletünk nekünk; épp most már van vagy hat éve kezdődött ez is, ez a kórus, úgy mondva, dalárda, örmén dalárda, ahol a templomi énekeket használnak csak, minden. A templomban fenn a kórusban, minden szentmisén énekelnek, fele férfiú, s fele hölgy, mindegy, hogy leán, mindegy, hogy fiatalasszon, mindegy, hogy öregasszon, de vannak. És ahogy az előbb mondtam, körülbelül harminc százaléka magyar, úgy férfiban, mint nőben.
Miben nyilvánul meg az összetartás az örmények között János bácsi szerint?
Hát a segítség, az nem anyagi segítség, anyagilag nem nagyon segítik egymást, mert egyik sincs erre rászorulva, mondjuk úgy, nincsen most olyan szegén örmén, hogy kelljen segíteni. De összetartás, az megvan így, mondom, a templomban, s hogy vagytok, s jól vagytok, s mint vagytok, de nincsen... ez az egy indult most meg, vagy három éve, vagy négy éve, ez az örmény dalárda, s ez minden vasárnap, s minden ünnepnapokon, s örökké fenn vannak a kórusban, ott van, tessék oda fölmenni, az orgonán túl, az orgona mellett van egy kicsi lik, ott tessék egész nyugodtan, s ott meghúzódik, s kinyitja a kazettát, s akkor meghallja mindjárt-mindjárt, énekelnek azok. S az örmén énekeket mind meghallgassa! Mind, mind, mind, mind, mind! Mind az egészet!
Mi a különbség az örmény katolikus vallás és a római katolikus vallás között?
Nincs semmi különbség és nincs semmi ellentét! Semmi, jól vagyunk egymással! Az nem számít, hogy örmény vagy nem örmény. Úgy viccesen mondjuk egymásnak, a barátoknak, aszongyák nekünk, hogy tük lóháton jöttetek bé (kacag), azt mondják, mi meg vissza, de legalább, lássátok-é, nem jöttünk gyalog. Na, ilyen! De ilyenek csak viccek vannak, de semmi, semmi ellentét nincsen...
Sokáig jártam a magyarokni templomba, mert ez a mostani kántor, ez nemrég került, vagy két éve, s ez az Anti tanított, s ide jártam én az iparos dalárdába, s Antihoz is, szent énekeket tanultunk, persze magyarul. S akkor Ali azt mondja, ez a kávázános, hogy elpártoltál tőlünk, azt mondja. Hát, hogy eljöttem a magyarokhoz, a magyaroknál énekeltem a magyar kórusban, mert akkor még az örményekni nem volt ez, ami most van, tetszik tudni, énekek, énekesek, nem volt. S akkor a magyarokni én mentem, s ott tanultunk mindenfélét, ott, amikor Jézust keresztre feszítették, s van a nagypénteki passzió, úgy mondják, passzió, akkor beszélget az egyik lator, s nem tudom, melyik; szóval énekeket tanultunk, s ezt feldobta az orromra, hogy az örményeket hanyagolom... Mondom: fiam, nem. S ott voltak a papok mind, persze hosszú asztal terítve, s én is bementem, s Ali felállott, és akkor a miénk, ez a Hajdú esperes felszólott: „Gondnok úr, kérem” – aszongya„János bácsit ne tessék bántani!” Mondom: „Ali, idehallgass” – így a gondnoknak – „én első osztályba jártam, s prost vagyok de tot (kacag), na, románul, mondom, buta vagyok én ahhoz, neked több iskolád van, én elismerem, de azt az egyet nekem engedd meg, hogy az iskolában én azt tanultam, hogy csak egy Isten van.” (Kacag. ) Azt mondja erre a miénk, a magyar pap, hogy ez igaz, csak egy Isten van. S én szeretek énekelni, nálunk itt nincsen, akkor még nem volt ez, amit itt most mondok, nem volt, mert ez a kántor oda le volt, ez a kántor, most idekerült. Akkor ez a Dombi volt, egy lehetetlen kántor, na, lehetetlen kántor volt, se énekelni nem tudtam mellette, farcsokat is fogott, nem lehetett. (...)
A körmenetet, ami most búcsúkor is van, a templom kerítésibe csináljuk meg. Délelőtt. Vagy este hat órakor. A Vörös Köpenyegesekkel megkerüljük a templomot, harangoznak, s vannak azok a... nem tudom, az örmény templomba járt-e be, az udvarára? Vannak azok a izék, kápolnicák, na, ott oltárok vannak csinálva, nyírfákkal kidíszítve az egész, nyírfákkal, s úgy megyünk körbe, s minden oltárnál egy-egy kicsi rövid misét mond hol az egyik pap, hol a másik pap, akkor megyünk tovább, harangoznak, megyünk a másik oltárhoz, ott esmént egy misét mond, s ott letérdelnek, imádkoznak tovább, s így. Nálunk így megy, nem megyünk le mi a Főtérre, mint a magyarok. De náluk tizenegy órakor van, este.
A Vörös Köpönyegesek elmennek a magyarokhoz is?
Hogyne! Igen, igen! Most újabban, ez nemrég kezdődött, vagy négy éve, Hajdú követeli, hogy jöjjenek! Hát ez kiemeli az egész dolgot, az olyan szép dolog, kérem szépen, hét ember abban a szép vörös köpönyegben! Úgy csudálkoznak, mindenki! Szent Miklós napján van a magyaroknál a búcsú. Na, annyit tudok mondani, hogy ejsze – úgy hallottam én – az egész világon nincs ilyen köpönyeges dolog. Megkérdeztük volt, azt mondták, mert megkérdeztük, hogy mire való, s azt mondta volt az örmén pap, ez a hét vértanú, vagy hogy mondta, annak a szimbóleuma; de rég megvannak ezek! Olyan becsüben tartják, mondom, most, hogy a gyertyát nem is gyújtjuk meg, hogy ne csepegjen, mert örökké csepegett, s a harangozónénak kellett örökké kivegye belőle kenyérbéllel, s nem tudom mivel, úgyhogy a néninek meg volt gyűlve a baja, s akkor azt mondta a pap, hogy nem fontos meggyújtani, aszongya, mert tényleg mocskolja a köpönyegeket. Egyik a másikra akaratlanul reacsepegtette a gyertyát, ezért most már csak úgy gyertya nélkül – gyertya, persze, csak nem gyújtjuk meg. (...)
Aztán, ezt tessék venni, van Húsvétkor az ételek megszentelése. Húsvét napján, reggel, mindenki sonkát, kolbászt, kinek mije van, bárányhúst, kókonyát, úgy mondják – nem tudom, tetszik-e ismerni? az egy olyan kerek félbarna kenyérből van a formája, megsütik, na ilyen, (a feleségének) vedd csak elé, fiam! Hogy legyen fogalma! Ez a kókonya – ebben a formában sütik (mutatja), ebbe beleteszi a tésztát. Én megmondom, miért csinálták így ezelőtt a kókonyasütőt: azért, itten pálinkát is szenteltek, s akkor így a kókonya meg volt sütve, s akkor a pálinkásüveget ide beleeresztették (mutatja a sütőforma kerek közepét), mert az oda pontosan belefért. S ha olyan nagy család volt, akkor örökké úgy vitték, olyan kétfülű kosárral a kókonyát, s azért mondták azoknak a nagy kosaraknak, kókonyáskosár. Ez az örményeknél is és a katolikusoknál is megvan. Mind a kettőjüknél. De rengetegen mennek az örményeknél, mert az örmények korábban felkelnek, korábban szentel a pap. Úgyhogy a templom meg van kerítve, s mindenki így lerakja, még dupla sorokba, az örmény templom kerítésin küjjel az egészet, megrakják, ki egyfülű kosárral, ki kétfülű kosárral, báránhúst, sonkát, kolbászt, kókonyát, tojást, piros tojást, fehér tojást, mindegy, megrakva, s aztat szentelik meg, a pap mond egy áldást, s akkor kezdi szentelni az eledelt. De azt mondta a magyar pap, hogy ezelőtt is ez szokás volt, de addig nem volt szabad leülni az asztal mellé, ameddig mindenki... mindenki hamarább kellett gyónjon s áldozzon, s csak az ülhetett le azután a szentelt mellé, aki gyónt s áldozott. Kötelező volt.

A XVII. században Erdélybe betelepedő örmények viszonylag hamar feladták örmény keleti (monofizita) vallásukat: már 1686-ban egyesülnek Rómával Verzerescul Oxendius, az első örmény katolikus püspök vezetése alatt. Buslig bácsi szerint semmi különbség nincs az örmény katolikus és a római katolikus vallás között. Az árnyalatok azonban mégis valahogy azt látszanak alátámasztani, hogy szemében az örmények kiváltságosabbak. Talán a nosztalgia az oka? Vagy talán az, hogy imponálni akar a tudatlan kutatónak, aki az örményekről kérdezősködik már jó ideje? Az örmény katolikus templomon csillogóbb a kereszt, mint a magyarokén, mert a legenda szerint aranyból van meg aztán Vörös Köpenyegesek is csak itt vannak az egész földkerekségen. Az örmények korábban kelnek, azért a mise is korábban van náluk. A világ, melyet teremt, örmény erővonalak mentén szerveződik. A „gyergyószentmiklósi örmény nyelv” sajátos szimbolikus konstrukció, állandóan változó verbális elem: nem az értelme a fontos, hanem a birtoklása. Magyar anyanyelvűek énekelnek óörmény liturgikus énekeket: azt hiszem, nem kell magyarázni a helyzet abszurditását. Így jöttek létre az olyan, hangzásukban magyarossá csiszolt, lekerekített egyházi szövegek, amelyeket sem magyar, sem örmény nem érthet: mindegyikük valamiféle köztes entitás. Nincsen két fonetikusan egyforma szöveg a dalárdában, amikor ugyanazt a liturgikus éneket énekelik.

.
János bácsi, tessék nekem megmondani, milyen az örmény ember?
Élelmesek! Kérem szépen, az örmények, azok hogyhívjákba... én vótam fogságba is. Csak én nem tudtam – s akkor még bátyám élt, s aszongya bátyám, amikor hazajöttem a fogságból három évre, te, mikor elfogtak, mér nem mondtad, hogy ármeán, mit mondtál? Hát azt mondtam, hogy magyar, katolikus... Mért nem mondtad, ármeán? Minden nyelven ármeán. Mondom, hát mér mondtam volna, Béla – úgy hívták a bátyámat –, azért, aszongya, tudod-e, aszongya, hogy háromszáz örmény tiszt van kitüntetve az oroszoknál, szóval nagy-nagy-nagy fejesek voltak az örmények, nagy izét csináltak az oroszoknak, nem tudom, milyent. Mért nem mondtad, aszongya, mert abban a pillanatban elengedtek volna, aszongya, mér nem mondtad, hogy örmény. Tehát most is olvasom, mert Jerevánban vannak, az örményekről, nem tudom, miféle; ott is háború vót, nagy háború vót, minden, s most a valamelyik nap olvastam, hogy nem tudom, milyen izé van, most itt is, mondta az örmény pap, valami izé, valami... valami, valami nem tudom milyen egyletben vagyunk benne az örményeknek. Ami Szamosújvárhoz tartozik, meg mindenféle! Igen, valami szerződés van aláírva, csak nem tudom kimagyarázni, az újságban olvastam. Igen, igen, igen, igen, igen.
Kin keresztül tartják ezt a kapcsolatot?
Hát csak a Fogolyánon keresztül, csak ő, Fogolyán, ő tartja a kapcsolatot.
Örményországgal, kivel? A velencei örményekkel?
Ő mindenkivel tartja, Örményországgal is, a velenceiekkel is. Örményországba, nem tudom, jár-e? Azt hiszem, hogy jár – Velencébe ő mindjármindjár ott van, Velencében.
Fogolyán tájékoztatja az itteni örmény közösséget az ottani örmények helyzetéről?
Hát ő nem tudja kifejezni magát, nem jól tudja magát kifejezni, de valamiket mond, nem tud ő jól magyarul; ő inkább, azt hiszem, ennek a... hogyha majd be tetszik menni izéhez, Lázár Frédihez, a gondnokhoz, ő többet tud, mert ugye, gondnok, s többet kell tudjon, na...
Vannak-e más szervezetek, amelyek az örmény közösséget szervezik Gyergyószentmiklóson?
Jaj, az az egy dalárda van, három éve, hogy megindult, mondom, de...
Nyolcvankilenc előtt nem volt?
Nem, nem volt.
Miért?
Azért, mert nem volt, aki beszervezze, nem volt még kántor se. Még kántor se volt egy darabig, nem volt arra engedély, papunk sem volt, tiszta örmény pap, ez lett aztán most, ám vagy három éve itt van, ugye? Kilencvenegytől.
Kit tartanak örménynek Gyergyóban?
Hát á nevek, ugye, a nevek után megyünk, aztán a Kosztándi, Buslig, Lázár, Zárug, Fehér, pedig... Zorger, az is örmén. Vallásilag, akik a templomba járnak, tudjuk; de van olyan is, amelyik letagadja! Van egy dalárdista, barátom nekem, Zakariás. Az örmén! Mondom, te örmény vagy! Én nem vagyok, aszongya, kacagott! Aztán viccelt-e, vagy mi, de aszongya, hogy dehogy vagyok örmény. Hát tél óta nem látom ötöt az örmény templomban, de az is olyan örmény, hogy nem tudja magáról, hogy örmény! Hát én nem tudom, hogy nem tudja, hát Zakariás, hát az örmény! Mert izébe is, Csíkszépvízen, az előbb említettem, ott is voltak Zakariások, itt Szentmiklóson is volt Zakariás, meg a bádogos, az is Zakariás, azok mind örmének vótak... Hát én nem tudom, miért tagadja le, nem volt fölvilágosítva, hát lehet, az ilyenek nem lettek tanítva. Ez nem szentmiklósi ez a dalárdista barátom, nem tudom, hogy hova való, per tu vagyunk véle, te, mondom, örmén vagy – kijöttünk a dalárdából – (kacag) én nem vagyok, János bácsi, örmény! Menj el! Zakariás nevezetű! Nem tudom, miért tagadja, úgy látszik, nem volt felvilágosítva az apja, vagy valahol, nem tudom én, új faluban született, s ott nőtt fel, s aztán most idekerült Szentmiklósra, vagy mit tudom én, honnat jöhetett, mert régen...
Milyen az örmény? Miről ismerszik még meg?
Hát nincsen olyan külön, hogy most én örmény vagyok, hogy másképpen járok, vagy valami, eltérés nincsen semmi, mer mü itt nőttünk fel ezek a magyarok között, tetszik tudni, nincsen. Az egy templomban vannak a különbözetek, hogy mostmár itt van az örmény pap, vagy örménül tartjuk a szertartást, de magyarul is van énekek azért... mert majd holnap meg tetszik látni, magyarul es énekelnek, s örménül is énekelnek, mind a kétféleképpen, mert vannak... rengeteg magyar jár az örményekni, mer kevés az örmény, s szívesen mennek oda, mert egy szép kicsi templom, jól érzik ott magukot, no...
Még milyen örmény szokások vannak Gyergyószentmiklóson?
Hát, nem tudok semmit, nem, semmit, semmit.
Táplálkozási szokások?
Jaj, azt igen! (Kacag.) Táplálkozásiba igen! Hát, például van Húsvétkor... nem is tetszett hallani, nem tudom, a hurutról, tetszik-e tudni, az a hurut miféle? Na, hurutos ángádzsábor. S meg is mondom, hogy hogy csinálják. Kinyújtsák a laskát, ezen kezdem, vékonra, ki van nyújtva a laska. Közben disznóhúst őrölnek, disznóhúst, őrölt disznóhúst, egy lábosba – abba nem jár hagyma, semmi se, csak só, pici bors, s aztot párolva, födő alatt megpárolják, a disznó... az őrölt disznóhúst. Sózva, fűszerezve borssal, hagyma nem – azt megpárolják. A rizsét szintén megpárolják, rizskását, külön, egy másik edénybe; a kettőt akkor összevegyítik, tetszik-e tudni? A kettőt összevegyítik, s akkor abból lesz egy húsos pirouli. A laskát, amit mondtam – anyám így csinálta a laskát, azt a laskát nyújtott laskának mondták, nyújtva, tetszik tudni, s akkor ezt a két masszát összekeverték, a disznóhúst, és a izét beletette, összekeverte a rizzsel, s ennél kicsit nagyobb volt, beletette, s így felgöngyölítette, s így összefogta a két végét, összeragatta (mutatja). De ez vót vagy három-négy rend tészta rajta, úgy, ahogy belegöngyölte, egy kalánnal tette azt a rizses húst. Akkor azt, mint a pánkot, bő zsírban megsütte, ezt úgy hítták, húsos pirouli. Pirouli, húsos pirouli. Na, ez a különlegesség az örményeknél; akkor az előbb említettem, mert aztán ezzel összekavartam volt, a hurutos ángádzsábor, az szintén így menyen, az már laskának, hurutos ángádzsábor. A hurutos ángádzsábor, az úgy menyen, húslevest főznek, akkor szintén disznóhúsból csinálnak izét, őrölt húst, megfűszerezik sóval, borssal, azt nem párolják semmit se, hanem úgy nyersen beleteszik, nem tudom, barátfület teszett-e látni, na, beléteszik egy olyan formába (papírból barátfülét rögtönöz, azon mutatja). Ez benne van itt, a hús, borsos és sós őrölt disznóhús, itt van, ezt így össze – pont így néz ki, sikerült! Így, s így ezt a kettőt összenyomja a tésztát, ezt összenyomja, s benne van. Akkor a hurutot, tetszett hallani arról, azt tetszik ismerni, akkor hurutot reszelnek, s eztet a izét belefőzik... hurutos ángádzsábor, ezen tudjuk, hogy az örmények... De most már a magyarok is mindinkább csinálják, de pepenya munka, de nagyon finom. Na, nagy ünnepeken ezt szoktuk, a hurutos ángádzsáburt.
Családi összejöveteleken is, vagy csak egyházi ünnepeken?
Nem, családi összejöveteleken is. Aztán van megint ez a... azt asszem a magyarok is csinálják..., hogy mondják, amit orsóval csinálnak? (A feleségét kérdi. ) Na, az, bordás laska! Bordás laska, tetszik-e ismerni? Bordás laska.
Honnan tetszik ilyen jól tudni a recepteket?
Én tudom az anyámtól, az a családnál ment, anyámtól tudom, hát meg tudnám csinálni! Na, ezeket az örmény szokásokat tetszett kérdezni, vajegyet...

Közben megérkezik az örmény katolikus plébános, és időszerűnek érzem visszatérni egy kérdésre.
János bácsi örménynek tartja magát vagy magyarnak?

Örménnek tartom magam!
És népszámláláskor mit mond?
Én kérdeztem volt a plébános úrtól, hogy... mikor volt az az örmény öszszeírás, hogy mit mondjunk, hogy örmény-magyar, azt mondta a plébános úr, igaz-e? (Kacag.) Na, azt mondta, örmény-magyar. Hát igen, hát itt születtünk, örmén-magyar, de az örménységet nem, nem tagadom meg! Annyiban tartom magam magyarnak, mint örménynek, ejsze! Magyarul tanultunk, de inkább... én nem szégyellem mondani (kacag), örmén, én örmény vagyok, én megmondom, mindenütt, ez nem szégyen!
Ugyanakkor azonosul a magyar ügyekkel, a magyar érdekekkel.
Hogyne, hát magyar is vagyok!

Gyergyószentmiklós, 1999. nyár
A második interjú kevésbé szigorú, mint az előző: a kérdező szerepe itt már kevésbé fontos. János bácsi sokkal fesztelenebb a kamera előtt: szerepel egy kicsit, láthatólag nagyon élvezi az egészet. Számos részlet megismétlődik ebben a beszélgetésben, de valamiért sosem ugyanúgy – számunkra ezek pompázatos mozaikok, számára meghatározó örmény-élmények, amelyek hétköznapjait alkotják; – az olvasóra hárul a feladat, hogy egymásra vetítse a két információhalmazt, levonja belőle a következtetéseket.
Aszongya... kezdhetem? Nem citerázok, csak énekelek, aszongya: „Sötét az ég, ki se virrad” – örmén ének! – „sohase. Igen késő, babám, ne menj haza! Elkísérlek a kapuig, s onnan vissza; nagyon késő, babám, ne menj haza!” – Ez nagyon régi, apámtól ekkora koromban tanultam.
Örmény nyelvű énekeket tud-e?
Mü tudtunk, jártunk ministrálni, s mi tudtunk. Én, ha kell, most is elmondom, amit tudtunk. Ha az ember az utcán egy pappal találkozik, a mininistráláskor tanított a kántor münköt, mi gyermekek, ministráltunk. Azt mondta, hogy kérdeztük, hogy hogy mondják, „Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus!”, hogy köszönjünk valakinek örményül, aszongya: „Ortnyá jeghiszi Huszisz Kriszdosz!”, eztet kell köszönni. Ez ellenbe keresztet vetni, aszongyahogy: „Hánugvor, jev Vortvor, jev Fokún Szerpo, Amen!” Tetszik tudni, ez keresztvetés örményül. S ilyeneket tudok, aztán tudtam „Szurb aszlávázi jev dzelánem ászurpo...”, a Miatyánkot. „Szurb esparni

tzálázuk...”, de már elfelejtettem. A fiaim úgy fújják, Béla, ők tudják, de én elfelejtettem. De énekelni tudok, mikor úgy van! (Citerázik.) Nem tudom, citorázni el tudom-e, de akkor nem tudom énekelni. Aszongya Húsvétkor:

Mánu Tzenáh i Betlehen,
I Betlehen uzdi zenzáh
Jeruzálem,
Uzdi zenzáh Jeruzálem,
Uzdi zenzáh Jeruzálem.
Éjáh szpengutyun ezmát káin,
Ezmát káin Vorti jefár,
Záhszvá záhzin Vorti jefár,
Záhszvá záhzin.

Ez a Húsvétkor van énekelve, a feltámadáskor, örményül. Ezt tudom citorázni is! (Elciterázza.)
Tessék még egy kicsit mesélni nekünk a család történetéről, hogy jöttek be az ősök?
Hogy mikor jöttek be, nem tudom, hogy hányban. Az örményekről én azt tudom, s hallottam a rádióban, hogy minden, de éveket nem tudok, tetszik-e tudni, már meszelnek itt (a fejére mutat), hát kilencvenéves ember vagyok, de azt tudom, s tudva nyilván van... meg máma is egy ilyen illetővel találkoztam, mer voltam az orvosnál gyógyszerért, és találkoztam az illetővel, aszongya, János bácsi, aszongya, te tudod jól – pedig magyar ember! –, de én az örmén templomba járok gyónni s áldozni, nem mondom, minden nap, de minden vasárnap. Aszongya, magyar vagyok én, aszongya, tudod-e, kivel beszélsz? Mondom, ne haragudjál, mondom – mert letegezett –, nem tudom, hogy ki vagy! Aszongya, hát a suszternak a fia vagyok – egy kicsit pityókás volt –, a suszternak a fia vagyok, aszongya, Jánosinak, itt, ahol van most a paláta, az új posta, az az emeletes posta, aszongya, ott lakom. Jaj, igen, igen, igen, hát ott hordtuk oda az izét, a cipőköt reperálni, ismertem apádat, Jakab Péter volt az apja. De ügyesen fel volt öltözve, de látszott, hogy piás, úgy látszik, szereti. Aszongya, még egyszer találkoztunk; mondom, még emlékszek, de nem tudom, aszongya, hát tudod-e, hogy kivel beszélsz? Mondom, hát egyszer találkoztunk, de nem tudom; hát Jakab Péternek a fia vagyok, aki itt lakott a régi postánál... szóval az új posta van, ott volt egy régi ház... mondom, tudom, tudom! Egy ilyen garázs volt, kicsit restelltem mondani, egy nagyobb garázs volt, s abban lakott egy szegén ember, egy nagy bőrtáskával ment, de a fia az ügyesen fel van öltözve, mindenféle bőrtáskával; de én ezeket nem mondtam neki. Na, azt mondja, azt tudod-e, hogy itt az egész izé – én nem vagyok örmén, aszongya –, de itt az egész piacot, aszongya, az örmények építették. Hát azt tudom, az nyilván van tartva, mondom, izéről, Budapestről, s mindenféle! A Főteret az örmények alkották. Mindent, mindent, ott az emeletes házakat, mindenfélét az örmények kezdtek itt fellendíteni a dolgot, s a vásárokot, s mindenféle. Na, és azt most tudtam meg, hogy... én Buslig János vagyok. S valahonnan a fiam megtudta, édesapám, tetszik-e tudni, aszongya, örménül mit jelent a Buslig János? Buslig. Vak! Vak János, örménül, románul... No, akkor vannak Csíkszépvízen is Dájbukát... Dájbukát. No, azt jelenti az, tudja-e, mit jelent? Ökörfej... nem, nem, nem, Dájbukát nem! Az a Vákárok! Voltak itt Vákár nevezetű örmények, Vákár. No, de hát, hogy ezek tehennyel foglalkoztak, hát a románok Vákárnak nevezték, tehenész, mondjuk, úgy jő ki, de elkeresztelték Vákár József, Vákár Péter, s nem tudom, miféle. Dájbukát... (gondolkozik) tessék várni, Dájbukátra is mondtak valamit, az is örmény... Dájbukát: adj egy darabot, azt jelenti, adj egy darabot, valahogy így jő ki, Dájbukát! Így jő ki valahogy románul... vagy magyarul, Dájbukát. De ilyen, ilyen, mondom, aszongya, édesapám tudja, hogy mü... én Vak Béla vagyok, édesapám Vak János! Mér, te? Aszongya, örményül a Buslig, az vakot jelent, aszongya (kacag)! S így, így, ilyeneket tudok csak, na! De hogy a Főteret itt Szentmiklóson, nagy részit... nem nagy részit, hanem háromnegyed részinél többet mind az örmének építették, az egészet. S ők hozták bé a vásárt, ilyen vásári szellemesek voltak, ténleg, marhákkal foglalkoztak, kukoricát hoztak a Regátból, mindenféle... Kereskedelmi emberek voltak, na.
Sok örmény van ma még Gyergyószentmiklóson?
Hát, most nincs olyan sok, mert elmentek, meg mindenféle, körülbelül ejsze vagy negyven-ötven család van, nem tudom létszámban, hogy mennyi, hát aztat Ali tudja a legjobban, Zárug Ali. Tőle többet lehet tudni!
És honnan lehet tudni, hogy ki az örmény?
Hogy ki az örmény? Örmény, olyan is van örmény, hogy izének vallja magát, magyarnak! S most kitűnt rea, mikor bejött a dalárdába, azt mondja, hogy... bemutatkozott, együtt voltunk, mi is a neve, Istenem... mondom, te, örmény név! Zakariás! Aszongya, Zakariás Pista vagyok, én Buslig János, mondom. Mondom, te is örmén vagy! Én is örmén vagyok! Én nem vagyok örmény, aszongya, és úgy mosolygott. Aztán most, hogy kitűnt, aztán mégis kiadta magát örménynek, tehát Zakariás; mondom, ne beszélj, mert itt is vannak Zakariások, s azok örmények – de én nem vagyok örmény, aszongya. De hogy viccelt-e akkor, vagy mi? Mert ott a dalárdában egymást közt te tu, még a karnagynőt is, tegezzük egymást, az a divat, az énekesek egymást – héjába, ugye, hogy én vagyok huszonöt éves, s a másik hetvenöt, a huszonöt éves a hetvenöt évesnek is: Szervusz, János bácsi! Tegezzük egymást. Nekem is azt mondják, kilencvenéves, a fiaim lehetnének, s szerussz, János bácsi! Nálunk ez a divat a dalárdában, hogy egymást letegezzük, a főnöknőt is, van, aki nem olyan intelligens, s úgy mondja, Éva, légy olyan szíves – mer Évának hívják -, Éva, légy olyan szíves... ! Hát te, tedd oda, hogy karnagynő drága, légyszíves... vagy Éva drága, légy szíves, add ide eztet vagy add oda aztat, azért a titulus csak kijár!
A gyergyóiak minek alapján tudják megállapítani, hogy ki az örmény?
Tudják, hát tudják, hát Alinál van a könyv... Hogy ki az örmény? Hát egymást ismerjük így, de nem tudjuk mi is, hogy melyik másik már rég, hogy nem... egy darabig úgy még jártunk a templomba, rendesen jártunk. Aztán többen már meg vannak halva belőlük...
Ezek az emberek népszámláláskor minek vallják magukat?
Hát én kérdeztem a boldogult Fogolyán atyát. Jött a népszámlálás, mindenki vallja bé! Mondom, hát én most azt mondjam, hogy örmény? Nem! Aszongya, magyar-örmény – tehát oda kellett tenni. Aztán jöttek is felvenni a izét, magyar-örmény (hangsúlyoz), oda kellett tenni. Magyarörmény, tetszik-e tudni? Mondom a pap bácsinak, hát mit mondjak én, örmén vagyok? Nem, aszongya, oda kell tenni, hogy magyar-örmény.
Sokan ezt írták?
Mind, hát hogyne, mindenki ezt, aztán nem tudom, hogy egy-egy, de én legalább úgy írtam, s a kollégák úgy írták be, magyarörmény.
Valaki bírja-e még Gyergyóban az örmény nyelvet?
Az örmény nyelvet, kérem szépen, volt itt egy Kiss nevezetű, rég meg van halva, vagy tizenhat esztendeje, az bírta. Most nem tudom, van-e köztünk olyan, aki... még nem tudom, valaki volt, s azt mondják, az meghalt, nem tudom. Nem tudom, talán Csíkszeredában van egy, aki tud örményül, de... örménül nem, nem tudunk.
Az énekek, amelyeket a dalárdában tanulnak, azok örmény énekek is, ugye?
Örményül nincs! Az iparos dalárdában egy sincs, nincsen örmény egy sem! Nincs örmén ének. Ilyen híres hogyhívjákok... hát lehet, hogy közülük valamelyiket vajegy örmén szerkesztette, ezek az énekírók, tessék mondani a neveket, mert így nem tudom... Azt mondja most Éva, a karnagynő, most az izét énekeljük, a nem tudom, melyiket... Beethovent! Beethovent énekelünk.... Na, mutassam meg, min tanultam meg citorázni? (Elővesz egy keskeny deszkát, amelyen két szeg közé egy szál drót van kifeszítve, mutatja.) Édesapám hermonikával, de nem tangó, akkor még ilyen gombos hermonika volt, s én megtanultam avval is, de citorával! (Citerázik.) Például most egész más divat van, az énekek is el vannak ferdítve, a tegnap éppen voltam a templomban, s úgy el van ferdítve, szóval más hangra van véve; ugyanazok a szavak, de más hangra, nem tudom, honnat vette Anti ezt, Magyarországról-e? Például az a: (énekeli) Szurb ázvázim, szurb jev – a Miatyánk! – jevor, szurb jev ánáh vormjáczvé. Megint: Szurp ászváhzul, jev jévor szurb, jev ánáh vormjáczvé... Nem tudtam énekelni most, a tegnap, mert egészen más hangra vették, tetszik tudni? (Kacagja.) Akkor ezelőtt, mikor örmény papok voltak, volt itt Görög Jováki, tetszett hallani róla, amelyik az örmén temetőben középen van az a kicsi kápolna, az volt az első örmény pap. Az asztán, s másik is aztán utána, örmény, amikor tudta, például amikor Karácsonykor a Jézuska születik, akkor ő kifordul a szentséggel, az Oltári Szentséggel, s kezdi az éneket. A pap kell mondja; most, amíg meghalt a boldogult hogyishívják... Fogolyán, most amelyik meghalt... na, hát hangja se volt, gondolom úgy, s aztán Ali vette át, az a Zárug Ali, amelyik a kávázánnal középen áll, Ali, egyházgondnok volt, tulajdonképpen sokáig volt, de le van váltva. Az igazi az nincsen itthon, nem tudom, Németbe van, vagy hol, s most Ali helyettesíti. No, akkor ő... a pap kéne mondja, kifordul az Oltári szentséggel, kéne mondja a pap, tessék megfigyelni, aszongya (énekel): Mánuh Dzénáh i Betlehen; akkor a nép rávágja s az orgona: I Betlehen uzdi zenzáh Jeruzálem, uzdi zenzáh Jeruzálem. Akkor megint mondja a pap, egy hanggal feljebb: Mánuh Dzénáh i Betlehen. A nép rávágja: I Betlehen uzdi zenzáh, – a nép! – uzdi zenzáh Jeruzálem, uzdi zenzáh Jeruzálem. A pap még egy följebbvaló éneken, én lehet, hogy nem tudom, kicsikét lehet, hogy bírom; akkor aszongya: Mánuh Dzénáh i Betlehen; a nép rá: I Betlehen uzdi zenzáh Jeruzálem, uzdi zenzáh Jeruzálem. Itt vége. Akkor a kántor: – benne van ebben az énekben! – Ejáh szpengutyun, az összes nép: Ezmárt káin, ezmár káin zászváh záhzin, Vorti jevár zászváh zázin. Ez a Mánuh Dzénáh! Ezelőtt, mikor gyermekek voltunk, s jártunk így, nem tudom, Magyarországon divat-e, itt nálunk Karácsony estéjén a gyermekek mennek, s az ajtónál énekelnek. Nem tudom, divat-e ottan? Na, mü mint gyerekek mentünk, s tudtuk, melyik örmény, az örményeknél mind ezt énekeltük el, a Mánuh Dzenáh-t! Szavakba nem tudom, hogy mit jelent, de így tudjuk a szavakot, mindenféle, jártunk hittanórára, örményül tanítottak, de hogy mit jelent, nem tudom, biztosan a Jézus születéséről szól, aszongya: I Betlehen, hogy Betlehenben... nem tudjuk, hogy mit jelent, egyáltalán. Már eztet nem tudom, hogy Szentmiklóson vane, aki tudná, esetleg a kántor tudná megmondani, Anti, a kántor úr, vagy Ali, hogy van-e valaki. Rég vót, de az meg van halva, az Kiss József nevezetű volt, az tudott örménül. De most is, mintha hallottam, hogy valaki, még egy tud örményül, nem tudom, hogy ki lehet. Azt kéne felkutassák, hogy ki tud örményül, na. Ejsze, amikor ez az Anti a magyarokni kántor volt, és nálunk volt egy kántor, aki kicsit tudott orgonálni, de nem jól, s én mellette akartam segíteni, de falcsolt, na, valahol ő tanult valamit, de... És én kimaradtam az örmén templomból avégett, met én szeretek énekelni a kántor mellett, de ő olyan farcsokat fogott, hogy nem tudtam vele. Aztán bekerültem a magyar egyházhoz, a dalárdába, a nagy dalárdába jártam, a nagy dalárdába, azon küjjel, de hogy tél volt, s egyháztanácsos is voltam, minden, s azaz Ali, a miénk, ez az örmény Ali egyszer csak engemet kihúzott onnan, hogy nem mentem. Kellett volna menni gyűlésekbe, de nem értesített senki. Hát jön a Szent Gergely búcsú, s előre műnket szoktak meggyóntatni s megáldoztatni, satöbbi, a Vörös Köpönyeges vótam, hát fölmegyek a kórusba, hát engemet nem hittak, hát hogy létezik ez? Hallom, felsorolják mind az egyháztagokot... az egyháztagokat mind fölsorolják, s az én nevemet nem hallom! Hát mi lehet itten? Na, lejőnek, s vége van a izének, s mondom, te, Ali, hát az én nevemet nem olvastad, mér? Hát igen, aszongya, mert te nem jössz se gyűlésbe, se semmi, mind a magyarokni vagy, aszongya, a dalárdában.
Így mondta: a magyaroknál?
Igen, igen, Ali mondta, így mondta! Egy kicsit ő olyan durva... de örmén, valahogy az anyja örmény volt, vagy mi vót. Olyan durva, durva, úgyhogy nem olyan szimpatikus velünk sem, itthoniakkal, durva, én nem tudom, miért. Olyan a szokása, olyan pökhendi, magyarán mondva... tudja az Isten. Na, mondom, jó, ha kihúztál... igen, aszongya, mert nem jöttél se gyűlésbe, se semmi, csak a magyarokat lesed, s ott vagy a dalárdában is, a magyaroknál. Mondom, idehallgass – Toldinak hitták ezt, amelyik nem tudott olyan jól orgonálni, de azért úgy, na, irányítva esetleg, na... –, mondom, azért, fiam, mert Toldival nem tudok énekelni, mert farcsol! Hát dehogynem, aszongya, hát más hogy énekel; mondom, hát, Toldi, akinek nincs olyan füle, vagy miféle, mindegy, ha vét is, észre sem veszi a nép, vagy valami, mondom, de én észreveszek mindent, s nem tudok énekelni véle, mondom, nincsen hangja se neki, semmi se... No, aztán, aszongya, hát, kihúztalak, mert ott lesed a magyarokat, aszongya. Mondom: ide hallgass, Ali, csak egy Isten van, mondom, csak egy Isten van, én úgy tanultam az első osztályban már, csak egy Isten van. Mindegy, ugyan mindegy, azok is katolikusok, én is katolikus, az örmények is katolikusok, mondom, hát akkor, asszem, nincs különbség... No, elég az hozza, kérem szépen, hogy kijövünk a Szent Gergely búcsúról, akkor szokás, hogy a papokot s az egyháztanácsosok, mint mü, s a fehérnépek... egy jó barátom, most halt meg egy-két hónapja, az is egyháztanácsos volt, s jöttünk ott végig ott kívül a főútra, a papilak előtt, s ugye, persze ott az egyháztanácsosok s a papok vótak híva, mind azok mentek bé oda, s ott terített asztallal várták a fehérnépek, tésztákkal kínálták, ugye, ilyenkor a székek kereken a nagy asztal körül, nem tudom, tetszett-e járni oda bé, a pap bácsinál, mikor élt, a gyűlésterembe? Vannak azok a nagy képek, az a Görög Jováki kép vagy festmény, na, abba, abba szoktuk a gyűlést tartani! Én nem akartam bemenni, s ez a barátom, amelyik meghalt, aszongya, János, hát mért nem jönnél, nem érdekel? Mondom, te, hogy menjek bé, hát már nem voltam köztetek, ki vagyok húzva, Ali kihúzott, hagyjál engemet békén, nem menyek bé! De, kerülj beljebb, ne csináljunk feltűnést az utcán, hát bémentem mégis véle, de én a helyemet nem foglaltam el a széken. A papok mind szemben, s itt az egyháztanácsosok, s az asztal középen. Alinak a felesége is ott volt, az már, meg van halva, nem ez, ez már a második, ez a harangozóné, ez... na, mindegy. Hát aztán úgy volt, aszongya, na, csoda, hogy béjöttél te is, aszongya, János, nekem Ali így. Mondom, hát idehallgass, béjöttem, mert Sándor Karcsi, szegén meg van halva, Karcsi cipelt bé, nem akartam béjönni, mondom, látom, máma nem olvastatok fel a gyűlésben! Ki vagyok törölve, kihúztál! Azt mondja, hát kihúztalak, aszongya, mert nem jöttél egy gyűlésbe sem, mondom, én értesítve sem voltam sohase, mondom. Hát ne menjenek le külön, hát ki volt hirdetve, aszongya, ki volt hirdetve a tévében. Mondom, én a tévét nem lesem örökké, mondom! Azonba erre feláll a miénk, Hajdú István, na, nem a miénk, hanem a magyar egyház esperese, Hajdút tetszik ismerni... nem? Nem tetszik ismerni? Aj, talpig ember! Aszongya, feláll ő, Hajdú, mert őt is megcitoráztam volt Szent Istvánkor, az egész dalárda, igen! János bácsi, aszongya, meg van még tartva, örökre! Mert akkor még elvtárs-világ volt, de azt mondja Alinak, gondnok úr, aszongya Alinak, János bácsinak igaza van, mer Isten csak egy van! Ezt mondta!
Térjünk vissza egy kicsit, János bácsi számára mit jelent örménynek lenni?
Örménynek lenni? Hogy mit jelent? Hát én nem tudom, hogy mit jelent, de én örménynek születtem. S én ezt nem is tagadtam soha! S aszonta a bátyám nekem, mert én fogságban voltam három évig, köröztettek engemet, szegény feleségem három gyermekkel itthon volt egyedül; akkor köröztettek engemet a Vereskereszt által, a bátyám, – az is meg van halva, a legnagyobbik bátyám, Buslig Béla nevezetű, – ő köröztetett, s két évre nyomomra akadtak, kaptam egy – megvan az is! – vereskeresztes lapot. Jaj, akkor olyan boldog voltam, azt sem tudtam, élnek-e két évig, halnak-e, meneküléskor, mi van-e vélek, mi nincsen, tetszik-e tudni... Na, s ebből mit akartam kihozni? Az örmény, hogy örmén... igen, igen, tudom, mostmár, azt mondja a bátyám, amikor hazajöttem, három évre megszabadultam, aszongya a bátyám, te, mér nem mondtad... mit mondtál ott az oroszoknál, amikor vették fel az információt, hogy hova való, nem tudom, mitől, honnan, á, azt mondtam, erdélyi vagyok, s magyar, s nem tudom... Te, mér nem mondtad, hogy örmén vagy? Mondom, hát mért mondjam én, hogy örmény vagyok? Mért mondjam, métt? Te, aszongya, ötszázötven örmény katonatiszt az oroszok oldalán nagy nívót értek el, aszongya, nagy becsben állnak az örmények az oroszok szemibe! Aszongya. Mert tulajdonképpen ez a Jereván Oroszországhoz tartozik-forma, valahogy így hallottam, nem tudom... vagy vót, vagy most is még oda tartozik Jereván? Ott nagy háborúk vannak! Aszongya, mér nem mondtad, hogy örmén vagy, elengedtek volna, mert az ötvenöt orosz tisztek, de nagy rangúak, mind örmények voltak! Aszongya, az oroszok oldala mellett voltak, és nagy nívókat értek el, aszongya, megszabadultál volna. Nem tudom, úgy lett volna-e, nem-e, én ennyit tudok mondani: én az örménységemet nem tagadtam le, csak ott mondtam, hogy magyar (kacag)! Kinek jutott eszébe, én nem tudom kifejezni, hogy hogy mondtam volna oroszul, hogy örmény, románul még azt hiszem, ármeán... ugye, románul ármeán? Nem tudom, oroszul nem értették volna, hogy ármeán mit jelent, mit tudom én, na. Nem tudok én olyan dolgot, tetszik-e tudni, hát olyan feledékeny vagyok, bémenek a kamrába valamiért, azt sem tudom, hogy mér mentem bé, visszajövök, aztán később eszembe jut. Bémenyek a bótba, a szalámi ennyi, bémegyek a másikba, s már elfelejtettem, hogy ott mennyi is volt ez a szalámi, tessék elképzelni!
Vannak-e még itt Gyergyóban örmény szokások?
Örmény szokások? Örmény szokások nemigen vannak, Szent Gergelykor, ugye, a búcsú van, vagy mi van, holnap is búcsút tartunk-
Ki volt ez a Szent Gergely?
Szent Gergely az a... Szent Gergelyre van az örmény templom építve, Szent Gergely püspök emlékére van építve. Azért itt nagy búcsú van Szent Gergelykor. Szent Gergely az egy... valahogy Jézus mellett volt tanítvány, vagy miféle, nem tudom én, miféle, valami nagy szent. Az örmények szentje! Igen. Az örmények szentje. Azért van, izé... Hát nincs külön, nincs külön vallás! Ugyanaz az örmény vallás, mint a magyar! Egyáltalán... mint a református, hogy például nem vetnek keresztet, nem tudom, mi, az más! De a vallás egy! Így aztán sokan járnak az örményekni magyarok! Hát ez is, amelyikkel voltam az előbb, hogy összetalálkoztam, aszongya, hogy oda megyek, s áldozok, s gyónok, s mindenféle, aszongya, mer ott rendes Úrkiszolgálás van, és rendes mindenféle. Itt aszongya, az a magyar pap, aszongya, egyszerre öt-hat halottért mond misét, s mindegyiktől összeszedi a pénzt, hogy a neveket bémondja, úgy figurázik!
Mikor Fogolyán volt a pap, akkor a mise milyen nyelven folyt?
Örményül. Örményül és belé magyarul es, belévett a kántor magyar énekeket is, de ő örményül misézett. Ő örményül misézett állandóan. Örményül misézett. De a kántor... és aztán megtanította a kántort a dalárdával! Van dalárda, s nem is örmények, örmén vagy kettő-három van, vagy négy! Én is egy darabig benne voltam, míg bírtam, de a kórusban tanultunk, s mégpedig magyar kántor tanított. A magyarokni két kántor lett, mert egyik papnak készült, s aztán itten szerelmes lett egy fehérnépbe, most egy babájuk is van, és a papságról lemondott, s így kántor maradt, fiatalabb volt, mint az azelőtt való kántor. Így most két kántor van, azért kisegítik ennyivel... szóval, hogy az új kántor az örményeknél, Anti, Fehér Anti, jó barátom... tiszta fehér a haja, pedig nem olyan öreg! Körülbelül olyan ötvenöt-hatvan felé ha van esetleg. Na, s ez őköt úgy megtanította kottákból, hogy az énekdalárda, mondom, vagy három örmény vagy négy fehérnép is van aközött, férfi egy most meghalt, Szekula nevezetű, az is a hátamnál állt, mikor vettük fel a köpenyt, ő most meghalt; úgy megtanította, hogy most örmény dalárda van, kérem szépen. Örményül úgy fújják a kottából, mert ez az Anti lekottázta, s boldogult Fogolyán izélte le, egész másképpen, mint azelőtt, amikor én gyermek voltam! Olyan énekeket örményül... s ezek a magyar emberek, ezek a magyar székelyek, mert olyanok vannak köztük, mert ott vagy három örmény van köztük esetleg, vagy négy, s vagy hét mind magyarok, igen! Oda járnak állandóan, s oda fizetik az egyházadót, s mindenféle, úgy szeretik az örménységet a magyarok is.
Miért van ez így?
Hát kihaltak az örmények már, tetszik tudni, kihaltak az örmények. Nincsenek örmények. Már öregek a... hát csak én vagyok ilyen örmény öreg, s akkor még vannak egypáran, de ilyen öreg nincsen, csak én vagyok ebben a korban. Hát kilencvenedik éves vagyok. S ezek az örmények, akik voltak, mind kihaltak, s azután az örmények itt, ugye, nem gyarapodtak, mert az örmények férjhez mentek magyarokhoz, a magyarok elvettek örmény lányokat, s aztán így kiveszett... Hát itt a Lázár Anuciék, Lázár Anuciék nem mentek férjhez, mert nincs örmény, mert nem voltak örmények. Három leán volt, s egy ment férjhez... de Iduci is férjhez ment... vagy négy leán volt a családban, s egy férfi, négy leán volt, azokból kettő férjhez ment, s kettő vénleánynak maradt. (...)
Micsoda a vörös köpenyes szokás, tetszik tudni mesélni róla egy kicsit?
Hogyne, annyit volt a hátamon! Az egész világon ilyen nincs! Ilyen nincs! Az egész világot merem mondani, de ilyen nincs; én sokat nézem a tévét, s minden, de nincsen. Az kérem szépen, az az izéről maradt... a Szent Gergely... Szent Gergely olyan palástikában volt, s azért örökítették meg, s a templom is arra van szentelve; Szent Gergely volt ilyen palástikában, mikor nem tudom, Jézust kísérték valahova, a Gecemáné kertbe, nem tudom, hova, keresztre feszíteni, ez a Szent Gergely ment közvetlen utána, s ilyen köpeny volt rajta. S azért van, hogy megörökítették, de én sok helyt jártam templomba, s mindenféle városokba, de sehol ilyen nincsen, ilyen vörös köpönyeg, de becsülik is! Aztán van az a gyertya, tetszett-e látni? Az tiszta fából van, abbiza, belül rugóval ellátva, s itt lejár egy csavar, végül, abba egy rugó (mutatja az egyhúrú „citorán”), abba gyertyába, négy centi átmérőjű, s tetszett látni, így fogják, s így viszik abban a körmenetben tetszett-e látni vajegyszer? Így fogják a kezükbe. No, most már akkor itten egy rugó van benne, egy rugó s egy pálca. Akkor beletesznek egy gyertyát, egy kereket, ilyen kerek, és sárgaréz van, s egy kicsi lik van rajta, mint egy gyertya, mint egy karácsonfagyertya. Tehát, ahogy az a gyertya égett, ahogy égett a gyertya, az a rugó olyan szép lassan mindig nyomta utána, s állandóan, állandóan égett. Igen ám, de meggyűjtötték a baját a harangozónénak, mert úgy jártam én is, amikor még legén vótam, hogy egymást lecsepegtettük, azóta aztán megszüntették, mert egymást és magunkat is lecsepegtettük, s akkor kellett azokat a vörös köpenyeket mosni, s vasalni, s papírral, meleg vasalóval, s kivetetni s minden. Na, aztán többet nem gyertyáztunk, nem tettek belé, de mi még unalmunkban bémentünk, s felderítettem aztán, hogy van ez a rugó, – mert örökké nem állunk benn, bemegyünk, s mikor Úrfelmutatás van, akkor megint kimegyünk, s akkor mikor izé van, prédikáció, akkor megint bemegyünk, s így; – s így unalmunkban mindenféle, s rájöttem, hogy mi van a végén, itt egy ekkora sárgaréz van: hát ez lejő! Csavarom, ez nem most volt ez, mondom, rég volt, akkor tudtam meg, hogy a gyertya mért ég, s mér nem látszik a gyertya, s mégis ég. Akkor lecsavartam így a csavarját, húha, mi jön ki, kijött egy kis pálca, ami nyomta bé, s egy ekkora rugó, egy olyan harminccentis, könnyű rugó drótból. Tehát az állandóan, ahogy égett, úgy nyomta fel, de nem úgy, hogy kukkra kijött, csak állandóan annyit nyomott fel, hogy éppen égett. Úgyhogy az ember a gyertyát megfogta, a köpent így összeveti, s így menyen ki (megmutatja). S mindegyiknek megvan a helye, hogy melyik menyen ki... van a kávázán, tetszett-e látni? Kávázán, ilyen... kávázán. No, az menyen ki előre, menyen ki. Megáll. A kávázán az a kereszt Krisztussal. Amikor az oltár eleibe ér, leteszi a kávázánt. Ali viszi a kávázánt. Hát én is voltam... azt akartam mondani, néptanácsos (kacag), de... egyháztanácsos voltam sokáig. Ali volt a izé, az egyháztanácsosnál feljebb, na, hogy mondják?... a gondnok, a gondnok, gondnok! Aztán most más lett... No, akkor már mi tudtuk, hogy melyik következik, akkor jött ki utána második ott túlfelől, utána jött ki a harmadik, igen, tehát a kávázános után jöttek ide jobbról, a második jött ki balról, a kávázánon túl, úgy álltunk három párban, persze távolságra egymástól, úgy körülbelül olyan hatvan-hetven centire egymástól.
Ezek a Vörös Köpenyegesek örmények? Örmény ünnep ez?
Hajaj, minden, minden nagy ünnepen megvolt! Ezelőtt volt legényegylet, örmény legényegylet, örmény Legényegylet vót! Bátyámék jártak örmén legényegyletbe, az örmény legényegyletben ott aztán tanultak örmény énekeket, mindenféle, szent énekeket, a Miatyánkat, s mindenfélét, az örmény egyletben, abbiza; még a bátyám magyarázta otthon anyáméknak, s én, kicsi gyermek, hallgattam, no, máma mit tanultatok, mit csináltatok, akkor mondta a bátyám, hogy eztet tanultuk, aztat tanultuk, megtanultuk a Miatyánkot, megtanultuk az Üdvözlégyet, megtanultuk a Hiszekegyet örménül, aszongya, s így elmondta mind az egészet, megtanultuk a karácsonyi énekeket... még azt nem izéltem el, nem citoráztam el a karácsonyi örmény éneket! Húsvétkor van ez a izé... Hárjáv... Húsvétkor kijő Ali a kávázánnal, amikor köpönyegben vagyunk, nagy ünnep; kijő, s amikor a pap mutatja fel az Oltári Szentséget, akkor elénekeli azt az éneket, a Hárjávot... de már nem is tudom, hogy van az...
Mikor veszik fel a vörös köpenyeget?
Amikor... Úrnapján. Szent Gergelykor, ilyen nagyobb ünnepnapokon, Boldogasszonykor, s mit tudom én, Feltámadáskor, Karácsonykor, na, elsőnapján, másodnapján, akkor állandóan voltak ezek a legényegylet, ezek vették fel a köpönyeget. Most rendre csak akit kaptak hirtelen, vagy háromnégy, na, két-három örmény, ha van, megkérdez egyet, te, felvennéd-e ezt a köpönyeget te, magyart, székelyt; dehogynem, szívesen – na, így most ilyen, össze van kavarva.
János bácsi szerint miért van ez így?
Nincs elég, nincs elég örmény, nincs örmény! Nincsen ennyi örmény. Ott van a fiam es, pedig nem olyan beteg, mint én! S egyháztanácsos helyettem, mikor én kiálltam, mert már elég volt a járás, nem, kétfelé nem tudtam menni, jártam a dalárdába is, jártam ide is. Akkor Ali megmérgelődött, hogy én mért járok a magyar dalárdába. A nagy dalárdába is, s a katolikus dalárdába is, akit mondtunk, ez a Fehér Anti, akkor még ő ott volt, fent tanított az orgona mellett, s prüszköltünk, megfáztunk, mindenféle. S akkor Ali, hogy én nem mentem gyűlésbe, az egyházgyűlésbe – hát persze, nem is értesítettek! – s egyszer egy Szent Gergelykor, vagy mikor, látom, hogy né – akkor előre münköt meggyóntattak, s mü áldoztunk meg a leghamarább, a Vörös Köpenyegesek, amikor kijöttünk, Szent Gergelykor, vagy mi, rajtunk kezdte a pap az ostyát, tetszik tudni, hét... heten szoktunk lenni, a kávázánossal heten: három innen, három túl. Előbb őköt, s aztán lent a népet, tehát, száz szónak is egy a vége: ezelőtt csak az örmény fiúk vehették fel a köpönyeget. Most vegyes, mert ilyen van, még talán vagy két örmén akad, vagy három örmén; Szent Gergelykor, ilyen nagyobb ünnepeken, vagy Húsvétkor még kerül vagy négy es, de örökké kell pótolni egy olyan magyarral, hogy a dalárdában is benne van, az örmény dalárdában, izé, amelyik a szódavizet hordja nekünk, Ferenc Dezső... Rezső, Ferenc Rezső, a felesége odajár, unokákot odahordja, évek óta, pedig magyar katolikus, s az örményekni járnak! Olyanok vannak, hogy oda fizetik az örmény egyházadót! Olyan is van, hogy kettőfelé fizeti, a magyaroknál is fizeti, s az örményeknél es! Úgyhogy annyira pártolják a magyarok itten az örményeket, hogy... nagyon pártolják, na!
Miért?
Hogy ne maradjon veszendőségbe, ne maradjon el, az örmények is maradjanak fenn. Igen, igen! S mondom, hogy szívesen jönnek azok a magyarok, kérem szépen, s a boldogult atya, ő tanította ennek a Fehér Antinak, a kántorjának... – az is pedig nem örmény, ő nem örmény, a magyaroknál volt kántor, csak hogy az a papnövendék kántor lett, nagyon ügyes, s most már két kántor lett, hát ez volt már az örményeknél átal; – de azért a pap, az is idejár, a magyaroké, ha elment valahova ez a Fogolyán, s akkor egymást pótolják így, Anti, az ő papjuk, de persze, magyarul, ugye. Na, így.
János bácsi szerint valós az a veszély, hogy kihal az örménység?
Az elég baj, az elég baj, ez nagyon nagy baj... Sokan elmentek, ugye, most ezzel a Ceauşescu-változással is, sokan elmentek, kérem szépen, úgyhogy meg lehet számolni, hogy hány van; mondom, hát nem telik ki a hét ember, de azért ritka egy-egy, mondjuk Húsvét alkalmával, hogy ez a heten megvagyunk az izében... Én sokáig, már két éve, hogy nem veszem fel a köppent... Ali aszongya, János bácsi, még hiányzik egy, te, mondom, Ali, nem bírom az állást, mondom, topogjak így ottan, nem, ejsze letérdelni sem tudok, mondom. Tényleg, sokáig mentem úgy, hogy abba az izébe kapaszkodtam, a gyertyába, letettem, s valahogy úgy, na, mondom aztán, többet nem veszem fel a köpenyt. A fiaim felveszik, Béla s Jancsi, azok is felveszik, mikor mennek templomba, igen.
Örmény ételeket készítenek-e még itt Gyergyóban ?
Jaj, örmén ételek? Phuhúú! Ángádzsábor, tetszett-e hallani arról? Örmén étel, örmény étel. Hurut, tetszik-e tudni, mi az? Egy hurutot mutassál meg, fiam (a feleségének szól)! Na, az is örmén étel! Én az ángádzsábort elmondom röviden. Boldogult anyám is csinált ilyen nagy ünnepeken, Pünkösdkor, máskor is, vasárnap is, mikor apám mondta, te, Lujza fiam, csinálj egy kicsi ángádzsáborlevest! Hát, pepenya munka! Kisodorják, mint a laskát, magyarul mondom, meg tetszik érteni, s meg is tetszik tudni csinálni. Akkor vágnak egy kis kockát... nem tudom, tetszik-e tudni, ezelőtt mekkora volt a cigarettapapír, na, mondjuk, mint egy gyufásskatulya... na, ez a hurut (a felesége behozza a hurutkúpot), tessék megkóstolni! Tessék megkóstolni! Meg lehet, savanyúság. Tessék a hegyiből egy kicsit letörni, na, savanyú! Az tiszta tejből van, tehéntejből, most főzte nemrég. Nem tudják, milyen finom húslevesben, ájjájáj! Savanyítsa az egészet.
El tetszik nekünk magyarázni, hogyan készítik?
Elmagyarázzam nagyjából a hurutkészítést? Azután majd az ángádzsáburt, jó. Savanyú tejből kell csinálni, hat hétig kell érjen a tej, a savanyú tej, minden nap kétszer meg kell kavarni a tejet, legkevesebb kétszer, le kell födni gézzel, hogy nehogy valami hozzamenjen, hozzaférjen. S akkor hat hét után ki kell főzni. Minden liter tejhez kell számítani, ha száraz a petrezselyemzöld, mert petrezselyemzöldet kell tenni bele, körülbelül másfél evőkanál szárazat, vagy egy jó deci nyers petrezselyemzöldet, ha olyankor történik esetleg, hogy... mert hat hetet kell a tej érjen. De minden nap tesz az ember a tejhez, nem egyszerre teszi oda. Amikor odateszi az ember főni, akkor főzi addig, hogy teljesen besűrűsödjön, jó vastag, sűrű legyen, s ahhoz teszi belé csak a petrezselyemzöldet. Körülbelül öt órát kell főjön ez a tej ahhoz, hogy annyira sűrű legyen, hogy lehessen beletenni a petrezselyem-zöldet.
Akkor beleteszi a petrezselyemzöldet, ha nyers a petrezselyemzöld, többet kell főzni, ha szárított petrezselyemzöldből van, akkor nem kell annyit főzni, de fél órát szárazon is kell főzni; s akkor leszűri, körülbelül öt órát, hatot kell főzni, olyan sűrű, vastag lesz, hogy aztán én fedővel szoktam lefödni az üstöt, rézüstben kellene főzni, s attól lesz zöld, mert ha az ember lábosban főzi... s nagyon finom, de akkor beletölti zacskóba, s akkor lecsepeg mától holnapig, s akkor holnap aztán, akkor, amikor le van csepegve, meg kell jól gyúrni egy lábasban a hurutmasszát, hogy legyen egyformán, mert az aljában kicsepeg, de a tetején még nedvesebben marad, s akkor így meg kell csinálni, ez öt napos vagy hat. Csütörtökön neki kell fogni... aztán ki kell formálni a kúpokat, aztán fel kell tenni száradni. Ha ez megszárad, akkor reszelni lehet a levesbe! Ez hurut. Ez az örmény étel. Sokan nem ismerik ezt. A piacon drágáért adják, háromezerötszáz lej egy darab, egy liter tejnek az ára általában, de Szentmiklóson ismerik. Egy ilyen egy személynek egy levesbe elég (mutatja a kúpot). Na, a hurutot elmondtuk, igaz-e? Most jön az ángádzsábor, kezdjük. A laskát kinyújtja, őrölt disznóhús, friss disznóhús őrölve, összekavarja sóval egy tálban, kicsi sót, persze, szájíz szerint, kicsi borsot. Azt összekavarja, a barátfület tetszik-e ismerni, nem? Na, egy olyan fület csinálnak, egy olyan tésztát kell kivágni, négyszögűt csinált anyám, így né, s így összecsípi; s akkor egy akkorát, mint egy jó nagy borsószem, húst, borsos és sós ez az őrölt hús, disznóhús, na, aztat beleteszi, s itt összehajtja, azt a lapot így readobja a húsra, s a szélit így lenyomja. Akkor megfogja a két szélit, s így összeragasztja: akkor lesz egy olyan bibi, mint a fül, s az a hús benne van. Persze, fő a húsleves, s akkor a húslevesbe ezt főzik be laska helyett, vékon laska helyett, ezt az ángádzsáburt. Ez valódi örmény étel! S akkor hurutot tesznek... ha száraz a hurut, akkor reszelővel így reszelik belé, ki milyen savankásan szereti. Olyan pikáns, finom! Na, ez örmény étel! Akkor még egy örmény ételt elmondok, azt sem tetszik tudni, az nehéz. Aszongya: húsos pirouli. Húsos pirouli... erről hallottak? A massza ugyanaz a disznóhúsmassza, bors, pici bors, pici só, akkor a laskát, nem tudom, vajon tetszett-e látni, de boldogult anyám olyan laskát csinált, hogy így nyújtotta ki a lapítón, így, ni! (Széles kört ír le a kezével.) Akkora lett belőle, olyan három négyzetméter; volt egy nagy asztalunk, itt es fogta a boldogult anyám, s így nyújtotta aztat a tésztát, én nem tudom, de azután én többet olyant nem is láttam, hogy anyám így kinyújtotta nagyra aztat a tésztát. No, akkor aztat felvágta egy akkorára, kérem szépen, mint majdnem egy fél újság. Akkor abba beletette ezt a húst, disznóhúst vékonyan, körülbelül olyan egy centinyire, s olyan vastagon a disznóhúst abba beletette. Akkor felgöngyölte avval a vékony laskával, akkora, mint egy újságpapír, felgöngyölte, s a két végit bérakta, hogy ragadjon össze. Mint a pánkót... rizskását nem tett bele! Mint a pánkót, bő zsírba aztot beletette, apámnak ez volt az étele, s nekem is, de sok, sok baj van véle. Azokat úgy, mikor megcsinált vagy ötöt-hatot, a tálban zsír volt, azok biza az olajat nem ismerték, akkor abba a forró zsírba, mint a pánkót beletették. No, ez a húsos pirouli, örmény étel.
Hogy tetszik azt értelmezni, ha azt mondom, hogy magyar-örmény? Ez mit jelent?
Hát azért, hogy a... itt a magyarok közt mi magyarul tudunk, mind magyarul tudunk, habár örmény vallásra... a vallásunk örmény katolikus. De itt nőttünk fel a magyarok között. Evvel tudom magyarázni, hogy én örmény szót csak a templomban hallottam a pap bácsitól, satöbbi, s énekeket megtanultuk a pap bácsitól s a kántortól, míg gyermekek voltunk – ezeket tudjuk. De beszélgetni nem tudtunk. S azért magyarörmények. Mert itt magyarok közt születtünk... egy darabig akkor még nem jöttek bé a románok, hát itt mind magyar vót... Magyar volt


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék